Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

39 Kötelességévé teszi feleségének, hogy önmagáról és gyermekeiről jó előre gondoskodjék. Tanácsolja neki, hogy ha még egy hónap múlva sem lehetne Pesten vagy pedig ha itt a jelentkezés után elzárnák: adja el fölösleges holmiját és menjen vagy az édes anyjához vagy az öcscséhez. Keresse elő a Kiliánnal 1843-ban kötött szerződést, melyben összes műveit eladta; abból 1850. után lehet még egy kis jövedelemre szert tenni. Lear fordítását és a többi kiadatlan töredékeket kellő időben adja át a könyvkiadónak; egyéb haszontalanságokat pedig égessen meg. Nem azért, mintha titkos iratai volnának mert ilyenek nála nincsenek — hanem, hogy iratai közt tiszteletlen kezek« ne turkáljanak. Megszólal Vörösmartyban az iró fölséges érzelme is, a kegyelet önalkotta művei iránt. Meghagyja feleségének, hogy ha a könyveket eladja is, a saját munkáit minden kiadásban tartsa meg. Családja jövőjeért tépelődő lelke már a helyet is kiszemelte, a hová letelepedhetnének, ha a mostani bajból szerencsésen ki tud gázolni. Egyik jó barátja megígérte neki, hogy ha földet bérel, száz holdat az első évben megszántat részére. Közben reménytelenség szállja meg lelkét; — »alig merek jövőnkre gondolni ; »hiszen a legjobb esetben is nyomor az, ami saját hazánkban ránk vár. Majd meg biztatja magát, hogy talán lesz elég erejök békességgel tűrni a kemény sorsot. E közben szíve a kis fia, nevének örököse felé dobban. Úgy hallja, hogy Béla fia (a ki ma mint igazságügyi államtitkár szolgálja a magyar hazát) beteges. »Anyai gondodba ajánlanám úgymond ha meg nem volnék győződve, hogy őrködöl felette.« Érzi, hogy még sok mindenről kellene irnia; de nem teszi, mert a hangulata igen komor. Lelkének ezt az állapotát ismerjük jól, hiszen kevéssel előbb irta az Emlékkönyvbe hazai fájdalmának a kétségbeesésig kinzó keserveit: Sötét eszmék borítják eszemet, Szivemben istenkáromlás lakik, Kívánságom : veszszen ki a világ S e földi nép a legvégső fajig. Mi a világ nekem, ha nincs hazám ? Elkárhozott lélekkel hasztalan Kiáltozom be a nagy végtelent: Miért én éltem, az már dúlva van, Ily férfitől nemes hölgy mit kívánsz Emléklapodba ? Inkább adj nekem Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt, Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem. Koldulni járnék ily remény s hitért, Megvenném azt velőm- és véremen, Imádkozzál, te meghallgattatol — Az tán segíthet ily vert emberen.