Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

22 az emberi erőt szinte felülmúló lázas, kitartó, újjáalkotó tevékenységben. Hódolatáúl a csodákat mívelő nem iránt, — ha akar, — neki is ajánlja magyarvilágunkat átalakító műveit. Lehetetlenség észre nem venni, mint olvasztotta össze Vörösmarty Széchenyi lángolásával a maga lelkesedését. Polgári erény emitt, az erény diadala, népek e talpköve; az erény megnemesítette munka, a nő szelid, búoszlató, munka édesítő részvéte a férfiú verítékes erőfeszítéseiben; amott az áldozatos férfiúi kötelesség teljesítés, a nőnek erőt adó, biztató tekintete a férfiúi munkán, elbájoló kegye, kegyetlen részvétlenségének ostorozása, a költő lelkének égő fájdalma a magyar nőnek a magyarságtól elidegenedése miatt: rokonlelkek magasztos összeolvadására vallanak. Mindketten a lélek szabad, merész röptével szállonganak múlton és jelenen; csak hogy ennek türelmetlen lelke széttör minden gátot, mi a múltból előtte áll nagy, szépséges jövő világának; Vörösmartynk, miként szivárványút a reménykeltő eget a reménykedő földdel, úgy köti össze a ragyogó múltat belőle korára lehajló fényözönében a nemzet törekvéseivel. Valóban, úgy tetszik, mintha költőnk lelke a múltak fénytengerében csak azért ittasodott és ittasított volna meg, hogy engesztelje a verítékes nemzeti munkát. Hiszen vérizzadtság is volt az, mit Kazinczy, Kölcsey, Nagy Pál, Széchenyi, Vesselényi, Deák, Dessewffy, Kossuth s a többi nagyok míveltek. Mit századok mulasztottak, rövid félszázados idő alatt pótolták ők dicsőségesen. A Gondviselés virrasztott felettünk, hogy küldött lelkes férfiakat, kész áldozókat a hazáért, kik azután meglelkesítettek mindeneket, az egész nemzetet; s ez immár csüngött a múlton, hogy jövőt teremtsen. A nemzet nyelve, ősi jussai egyetemesen, földje az osztó igazság szerint s valami csak összefügg még velők: örök emlékű, vállvetett munkában közös javakúl biztosíttattak. A költő látja a lélekemelő, nehéz, de elszánt munkát. Ez a nép, mely ily férfiakat szül; melynek férfiai ily halhatatlan munkára képesek: a jövőért verítékkel munkálnak, szenvednek, lemondanak; a nép, melynek lelkében újra lángolón ég a haza szerelme, nem pusztúlhat el. Gyönyörűséges öröm töltötte be lelkét, mikor látta, hogy az ősi kardok harcza az újkor nemzet mentő munkájában, a szellemek fenséges küzdelmében elevenedik fel. Ha láttál már nyüzsgő hangyákat, a mint szükségeikről gondoskodnak: ezidétt ilyen szapora a nemzeti munka is. S szárnyra kelt, kicsendült a dal, a nemzeti imádság, a fellelkesült költő ajkain s míg buzdít, hogy minden csepp véred felzajlik Hazádnak rendületlenül Légy híve oh magy! visszazengi Széchenyi nemzeti nagy Igéit: —• »Magyarország lesz*