Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1899

meinket. A milanói dómon a fehér márvány csillogó pompája s a szobrok és tornyocskák ezrei a csapongó képzelet gondolatát ébresztik az emberben, melyek azonban harmonikus egészökben az állandóságra a nyugalomra is emlékeztetnek. Az alhambra márvány csipkézete pedig a fantasztikus alkotás legszebb példánya. Vagy a kölni dómról nem mondják-e, hogy a >térben megkövesült fantasztikus szertelenség ?« Az épület szemlélése tehát nem akkor nyújt műélvezetet, ha akármilyen módon, akárhol s vagy akármi czélból van emelve, de szükséges, hogy természetességével, rendeltetésével megnyugtasson; körvonalahal, a vonalak, területek, részek arányával s egymáshoz való viszonyával látóérzékünket gyönyörködtesse; végre fölkeltse bennünk azokat az eszméket és érzelmeket, melyeket alkotójuk érzett. Ha ezeket a tulajdonságokat keressük az épületen, úgy helyes szempontból vizsgáljuk őket s ha megtaláljuk rajtok, szépségüket igazán is tudjuk élvezni. III. Átmenet az építésről a szobrászatra. A szobor rendeltetése. Az anyag merevsége és az élet. A szobrok festése. A természeti hűség. A részek aránya. A formatökély. A jellegzetesség. A térfogat. A szenvedély. A kifejezés és mozdulat. A ruházat. Összegezés. »A tölgyfából faragott monumentális káptalani székekkel, kórusokkal, támlányokkal, faragott famennyezetekkel, oszlopokat tartó rengeteg kariatidokkal s roppant sphinxekkel, — miket a helyszínén faragtak ki a tömérdek tömbből, — a nagyszerű szobrok talapzataival, a falakon elhintett domborművű figuratív díszletekkel az építés művészete lassanként, átmenet, ugrás és meghatározott határok nélkül átcsap a szobrászathoz.« (Pilo M.) »A szobor, — mondja Taine, — egy nagy darab márvány vagy bronz és a nagy szobor rendesen magára áll egy talapzaton; nem adható neki igen heves mozgás sem túlságos szenvedélyes arczkifejezés, mint a milyenhez joga van a festészetnek s minőt eltűr a dombormű.« Az élő természet minden világából veheti tárgyát : ábrázolhat virágot, növényt, állatot; de művészété főkép az embert szolgálja; az ő egész alakját, a fejet, a törzset és tagokat engyenlö fontossággal ábrázolja. A szobrásznak nem az a szándéka, hogy szobraival lakosztályainkban szemeinknek nyugvópontot adjon; nem is az a czélja, hogy fesztelenül és tetszetősen mozogni tanítson velők; sőt még csak a test szerkezetével, az izmok működésével sem kiván megismertetni; (Milhofer.) mert biz ezt könnyebben megteszi egy boneztani atlasz; hanem igenis láttatni akarja a testnek tiszta alakjait, melyek eszmék, jellemek hordozói s melyeknél a