Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 159 — hez szokott gyenge szemek, azonnal Ég felé dobbant az elnyomott honnszív, hogy gondolatait s érzelmeit ezentúl szabadon nyilváníthatja mindenki. Ezek a törvények kedves tanuló ifjak! a legfontosabb, egyenesen életbevágó mozzanatot jeleznek hazánk közjogának történetében, melyek nélkül a kor igényei s a fejlődő eszmék hatalma a rendi szükkeblüségen felépült, elmaradott magyar alkotmányt rég elsöpörte volna. E törvények által bevezetett átalakúlás biztosított annak jövőre is maradandó életet. A haza bölcse, Deák Ferencz 1867-ben a képviselőházban hirdette, hogy »ezt az átalakúlást a történelem Kossuth Lajos nevével köti össze. Daczára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ez a része fenmaradt és fenn fog maradni, mig nemzetünk él és országunk áll; s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva.« Harminczkét esztendő múlt el már e szavak elhangzása óta s a jelen megerősíti igaz voltukat. Bizonysága ennek K. t. i.! a mi mostani együttlétünk, ünneplésünk is. Hiszen a korszakalkotó törvények szentesítésének évfordúlóját ünnepeljük. Ez ünneplésnek évről-évre való visszatérése s ez által a nagy idők eseményeinek, korszakalkotó vivmányainak, szereplő nagyjaink emlékének hálás érzelmek között való dicsőítése s a követésökre való felbuzdulás nagy és mélyreható erkölcsi eredménynyel jár, mert a jövő feladataira irányozza tekintetűnket s bízni, hinni tanít. Három évvel ezelőtt magyar nemzet »hálatelt szívvel a Gondviselés iránt, de egyszersmind a jövőbe vetett szilárd reménynyel ünnepelte európai életének ezredik évfordulóját', de ez a remény csak úgy fog valóra válni, ha a mult megbecsülésén épül fel. Egy nemzet fennmaradásának biztosítékai a tradiczióihoz való ragaszkodás; a magyarnál különösebben szenvedéseinek története, az ősök nagy tettei képezik azon Palladiumot, melyről a költő énekli, hogy: »Az ég egy kincset ád minden nemzetnek s az híven őrzi birtokát.* Történelmünk szeretete, áhítatos kultusza egyedüli erőnk. K t. ifjak! A hazának minden érdektől ment, önzetlen szeretete a fajunkhoz, nemzetünkhöz való odaadó ragaszkodás legyen az útravaló, melyet a történelem tanulásából az élet ezernyi viszontagságai között is hiven, csorbítatlanul, szeplőtelenül megőrizzetek. >Bárhová visz szerencsétek, ezt a hazát szeressétek!* — »En nem tudom megmagyarázni azt az érzelmet, melyet egy szentelt föld, egy szabad nép iránt érezünk. Csak azt tudom, hogy ott a levegő jobb, a fa és mező szebb s minden oly kedves és drága előttünk. Ott élni, ott meghalni egyedüli óhajtásunk. Ha idegen földön ér útol végzetünk, könnyebben válunk meg az élettől, mihelyt egy jó barát megígéri, hogy csontjainkat egykor a hazába vissza viszi « A legnagyobb magyar irja ezt, kinek nevéről városunk alsó részének széles utczája nyerte nevét s a költő, kinek érczbe öntött alakja ez utcza elejéről révedez városunkra, ugyanezt énekli: »Ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt, ez melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt! Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned és meghalnod kell.* Immár ezer év öröme, keserve, diadala, gyásza