Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

- 149 — 1867-ben történt kiegyezés után nem egyszer örült egymásnak a királyi család és a nemzet. Hosszú időket töltött jóságos Asszonyunk öt imádatosan szerető magyar népe között. Gödöllői tartózkodásáról lélekemelő, legenda számba menő esetek szállanak ajakról-ajakra s bennök minden ízében jóságos lélek, jobb létre szenderült Király-Asszonyunk nemes, nagy lelke nyilatkozik. Méltán királyi nagy lelkek csak királyi lélekhez illő tettekben nyilatkoznak. Ma már félszázados emlékű tragikus időkre, nagyszerű szabadságharczunk gyászos végére, felséges Asszonyunk jóságos keze himezte az engesztelő fátyolt, mikor a koronázás ideji ajándékot a nemzet kezébe tette le felséges Urával együtt, hogy nemzeti szabadságunk hőseinek özvegyei és árvái javára fordítsa. S azok a könyek, a legnemesebb királyi léleknek drága gyöngye, melyeket Védő Angyalunk, Erzsébet Királyné, Deák Ferencz ravatalára hullatott, záloga volt a folyton fokozódó hűséges odaadásnak jóságos Királynénk iránt. A kegyelet drága érzelmével rajongta körül a hálás magyar nemzet. Ünnep volt, nemzeti ünnep, valahányszor közöttünk megjelent s öröm-áradatban úszott az Ö magyar nemzete. S idői a felséges asszonynak boldogok voltak, mert jó szíve szabadon követhette sugallatát, szerte áldást hintvén népe között. De a jövendőt siirü fátyol takarja a halandó szeme elől! . . . Oh, bár ne kellett volna fájdalmas védő Asszonyunknak látnia soha rejtegetett rémséges titkait! . . . Pedig meg kellett látnia! És ime, nagy lelke legnagyobb fájdalmában, legszörnyűbb veszteségekor nyilatkozik meg elragadó fönségében . . . Kinos az emlékezete is! . . . Mikor szép reménye, annyi büszkesége, szép reményünk, magas büszkeségünk nekünk is, Rudolf trónörökösünk katasztrófája villámként közénk csapott: feltámadt Benne az anya, a feleség fenséges szelleme és miként az örök borostyán a százados fát, övezte O is körül Fenséges Urát, nemes szívében megtörött Királyunkat . . . Ám, a lélek ugyan kész, a test azonban törékeny. Jóságos Királynénk is elvégre megtörött a szörnyű csapás alatt . . . S azóta ott keresett enyhet, vigaszt, a merre gyermek kora óta ragadta nagy szive: a szabad, örökre meg-megújúló természetben . . . Bánatos lelke el-elborúlt ezentúl, de mégis tudtuk, bár ritkán láttuk a nagy katasztrófa óta, hogy jóságos szive ép ugy értünk dobog idegenben, mint szorongó aggodalommal kísértük nehéz keresztü útján . . . S az ég haragos villáma egyszerre váratlanúl, elrémítően — hogy a vér meghalt ereinkben, — közénk csapott: gálád kéz orvúl vetett véget a legjobb Király-Asszony fenségesen szép életének . . . Szívszorongva borúlunk le előtted, hatalmas Istenünk, ki ember