Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 146 — lelke; ha megadta volna neki érnie az Ég a kegyet, hogy ne csak tombolhassa a szó fenséges áradatában: Lesz még egyszer ünnep a világon ! . . . — hanem láthatta volna is a nagy világünnephez a méltó beköszöntöt is: a lelkesedő lélek mily magas szárnyalásával énekelte volna vissza: Ismerek egy árva, édes Anyát! Mily fönséges öröm emelte volna nagy lelkét a dalok magasztos világába és énekelte volna a halhatatlanság dalával az égi lényt, ki a nemzeti sötétségbe reménynyel teli sugárözönt lövelt! Oh, hiszen meg-megújúló nagy fájdalmaink, kimondhatatlan veszteségeink, visszaragadják emlékezetünket a múltba régi szenvedéseinkhez: múlt és jelen össszefonódnak a szenvedés engesztelő csókjában! Engem is a megfélemlítőn rettenetes jelennek zordon csapása, angyali szelidségü jó Királynénknak szivet rázó esete a múltba ragad vissza s a múlt megtisztúlt emlékének szelid világánál csak annál mérhetetlenebbnek érzik a drága veszteség, annál lesújtóbb a csapás, mely árván maradt nemzetünket érte, annál mélységesebb, szinte engesztelhetetlenül kinzó a fájdalom, mely elfog minden nemes szivet, százszorosan a magyarét, mikor szerte néz és könyes szemmel keres Utána s nem találja szeretett hazájában szeretett Király-Asszonyát! Óh voltak idők, Kedves ifjak! mikor elvesztettünk mindent: szabadúlásért pedig nem lehetett esengeni, mert börtön ajtai integettek felénk; mikor nem volt szabad hangosan imádkozni fel az Éghez segítség után, mert égi kegyelem helyén földi bosszúló angyal szolgáltatott elrémítő igazságot, mikor ég felé fordúlt tekintetünk és oly ijesztő sötétség fedte el elölünk a mosolygó, biztató eget, hogy fejünk önkéntelenül a földre hanyatlott vissza és kerestük bíboros nyomokon veszteségeinket. Gyász, mély gyász borította a magyar eget mindenfelől, egyetlen kicsiny sugára sem mutatkozott biztosabb jövőnek a keleti Ég hajnala felöl. Ki mert volna nyugat felé tekinteni szabadúlásért, mikor sir szélén támolyogtunk mindenfelé, a hová ingatagon léptünk: enyészet, halál képe mindenütt! Óh pedig a nyugati ég határáról már akkor rég leszállott a földre az égről a nyájas csillag, mely szelid sugarával nemsokára szelid hajnalfényt terített a gyászos magyar égre ... A bajor Posenhofen már gyönyörködött 1837 óta a nyájas csillag jótékony sugáraiban; a bajorföldi szabad természet már régóta visszamosolygott angyali szivü hivére; szelídségnek, égi jóságnak, a való nőiességnek, fenkölt, nemes érzelmeknek volt székhelye az angyali kebel, mely később oly fájdalmas részvevőn, engesztelőn s mindvégig híven dobogott a magyar földért, édes magyar Hazánkért: a szebb világba csak imént átköltöző, fájdalmas jó anyánk, Erzsébet király Asszonyunké volt e fenkölt kebel. 1857-ben dobbant meg először szelid örömtől a magyar anyaföld szive, mikor a 3 év óta már boldog asszony első ízben járt magyar területen; mintha érezte volna az anyaföld, hogy jóságos hívére