Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1892

— 3i — Eszembe jutna minden szempillantásban, hogyan estünk egymás kedvébe, miképpen egyet értettünk, ezek a nyájas beszélgetések, amazok az hűségnek bizonyos jelei mind akkor előttem forognának. Micsoda fogadásokat tett? Hányszor megmutatta? És ettől megváljak? Ah távozzál tőlem. Mintheus. Hová sietsz ? Sivénus. Elbujdosom Sinából. Kedvezett hajdonban, most ellenem támadt. Ah herczeg! . . . 2• Kimenet. Ulanius és az elöbbeniek. Sivénus. Láttál-e nálómnál nyomorultabb embert a föld hátán? Hol van Lisingus? Tudja-e balszerencsémet? Mint birja magát TJlnnius. Szánakodik rajtad, keserves sorsodon elájult. Sivénus. Merő álomlátás volt minden reménységem; cselt vetett az álnok szerencse, kedves barátomat elcsapják kezemről. TJlanius. Azt el nem hitethetem magammal. Sivénus. Bár igaz ne volna! de igenis . . . Ulanius. Megelégszik ő teveled és hogy hozzád való hűségét tudjad, hamindjárást úgy maradnál is mint az ujjom, soha ő te mellőled el nem állana. Tetőtől fogva talpig ismérem én őtet, hidd el, veled egy szív és lélek. Sivénus. Bezzeg! ám ha megtudja sorsomat, talán füstbe megy minden barátság. Oda a nagy reménység, szárnya szegett hiremnek-nevemnek; elkapják a konczot előlem; valljon nem csügged-e meg, ha meghallja? Es én igy Lisingust elszalasztván hazámat egyszersmind veszni hagyjam? Ah méltatlan volnék, ki a napfényt nézzem! Ulanius. Ki tehet róla? Vakmerőség ily nagy hab ellen küszködni. Sivénus. Teszek én, hogy tovább ne ragadjon, míg közel vagyok a parthoz, visszaúszok. Eltökéllettem magamban, hátat fordítok Sinaországnak. Mintheus. i)e hová? Ulanius. Miért? Sivénus. Ahol semmi vigasztalást ne találjak: hogy ott panaszban, bágyadásban, kesergésben megdermedjek. Mintheus. Es Lisingust, hív társodat így elhagyod? Ulanius. Legalább víg búcsút végy tőle. Sivénus. Ne kínozzatok, inkább elkeseríteném, lelkemet kiadnám szine előtt. 3. Kimenet. Ulanius és Mintheus. Mintheus. Kedves pajtásom! Könyörülj ÍSivénuson; vidd hirére Lisingusnak s az atyjának az ő keserves állapotját. llávigyázzatok: ki tudja, mire viszi még végtére a nagy fájdalom? Ulanius. Hát neked miért nincs rá gondod? Mintheus. Ah, ha kitelhetnék tőlem! De mit tegyek? A nép ismét fellázad, oda kell sietnem. Ulanius. Ugyan ki zendéti annyiszor fel? még meg sem pihent, már is patvarkodik. Mintheus. Se fejét, se lábát nem tudom a zenebonának; nem késhetek...