Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1887

— 14 — az említett szerzetesektől elvevén, annak minden jövödelmeit a religio fundusába töltötte." (Magy. Er. TI. 182.) „Sok klastrom okát, elvevén kegyes királyi parancsolatjával a közjónak hasznára fordította." (U. az IT. 343.) „Szerzeteseknek jószágát nem tartotta magának a kegyes Felség." (Magy. Er. II. 343). Hűsége és igaz tisztelete mellett a felsőség hibáit azért nem nézi el szó nélkül. „A békén megerősödött, biztos anyagi és szellemi hatalomra emelkedett magyarság: ez az ideálja." (Beöthy Zs. Századok. XXI. VII. 633. I.) Ezen meggyőződésének Robinsonában ád kifejezést Újvárinak, Robinsona egyik hősének szájára adott szavakban: „Szentnek és sérthetetlennek kell lenni a fejedelem hatalmának, ha a világon jó rendet megtartanak és mindent fejjel alá, lábbal pedig föl nem akarunk forgatni." (Rob. I. 19, 20. lapok.) Rákóczit, és pártját is elitéli: „Ha minden megbántásért szabad volna fegyvert ragadni a felsőség ellen, mondjátok meg, mi lenne a világból? Minden hibát elkerülni igen nehéz még a legbölcsebb fejedelemnek is, minden jobbágyainak tetszeni pedig lehetetlen. A fejedelem jó szándéka, az által is elhibázza a czélját, hogy a tanácsadók éppen olyan eszközt nyújtanak kezekbe, melyek a legjobb intézetet is foganatlanná teszik." (Rob. I. 18, 20. lapok.) A inig Szekér idegenkedik a nemzeti forradalmaktól, addig az ősi dicsőség képei örömre hangolják. De legjobban lelkesíti Székért a nyelv csinosodásának és a nemzeti műveltségnek eszméje. Művei megírására leginkább hazánk és a „magyar nyelv tiszta szeretete" vezette. A jóakaratú olvasótól, ha történelmi művét elitélné is, csak azt kéri, hogy legalább hazánkhoz és nemzetünkhöz való igaz szeretetét becsülje. Irtózik nyelvünk elnyomattatásától. Szerencsésnek tartja magát, ha műveivel nyelvünk terjesztésére és csinosítására csak a legkisebb szolgálatot is tehette, mert — úgymond — „nem lehet egy szelíd nevelésű emberben nemesebb érzés a nemzeti szeretetnél." (Magy. Rob. II. pag. VIII.) „Addig tarthatjuk fel — folytatja tovább — nemzeti létünket a látható világon, méglen nyelvünket virágzó állapotban látjuk. Egy nemzetnek a csinosodása mindenkor a nemzeti nyelvnek virágzásával egy nyomon jár." Nemcsak oda czéloz Írásaival, hogy magunkat nemzeti nyelvünkben tökélyetesítstik, hanem hogy nyelvünk megtanulására és könyveink olvasására más nemzeteket is édesgessünk. Szép lelkesedéssel védelmezi irodalmunkat, melyről azt állítja, hogy „mindenféle tárgyról irt jobbnál jobb könyveink vágynák." (IJ. az pag. IV.) Az is hamis vád, hogy nyelvünk bármely tárgy leírására nem alkalmas. „Ez méltatlan vádja — úgymond — szeplőtelen nyelvünknek", (IJ. az pag. V.) mert e vádra okot nem nyelvünk művelet-