Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1883

— 30 —• emlékű Horvát Istvánnak, városunk nagy szülöttének szelleme ma is lelkesít bennünket és működése, a magyar tud. testületeknél ez országos jellegű ünnepéiylyel kegyeletes elismerésre talált. Le tehát a lepellel! hadd ragyogjanak a fényes márványra írt aranybetük, oly tisztán előttünk, mint a mily tisztán ragyogott hazája és nemzete iránt érzett szerelme — Horvátunknak — az ő nemes szivének tábláján. Adjunk helyet keblünkben a hazafias lelkesedésnek azon férfiú emlékének ünneplésénél, kinél lelkesebb magyar nem született a haza földén, kiről nagynevű tudósunk Gyulai Pál oly találóan jegyzi fel „Vörösmarty életrajzában", hogy elhunytakor azt a megjegyzést tette valaki „most temetjük az utolsó ázsiai magyart." Magyarok vagyunk, mélyen tisztelt közönség! Egy dicső, múltjára büszke nép, körülvéve hatalmas, erős idegen nemzetektől, leigázva századokon keresztül idegen befolyás által, melyet hogy magunkról lerázni sikerült édes anyanyelvünk megmentésével, e siker nagy részét Horvát Istvánnak köszönheti a nemzet, ki a magyarság természetét ismerve, a magyar ember jellegét tisztán, hamisítatlanúl hordozva saját egyéniségében, — őstörténelmünk kutatásával a magyar nemzetiség és irodalom ujraébredésének nagy művében egyik főtényező volt. Horvátunk szerette a hazát, szerette nemzetét és lángoló honszerelme újra nagygyá, dicsővé óhajtotta volna tenni azt, melynek múltja felett oly rajongó lélekkel lelkesedett. Csak végtelen szeretet kölcsönözhet oly hatalmas erőt, oly SZÍVÓS kitartást, nemzetének megszerezni mindazon erkölcsi előnyöket, melyeket egy szépért és nemesért lelkesedni tudó nép felismervén, azoknak hatása alatt egy szebb jövőt képes magának előkészíteni. Csak egy nemzetét rajongásig szerető ember áldozhatja fel egész életét azon eszmének, hogy tudományos kutatásaiban felkeresni iparkodik a világ egy más részében lakó testvéreinket, kutatja rokonainkat; mert neki kevés volt e hazában élő magyar és fájt, hogy mindannyit keblére nem ölelheti. Midőn tehát Székesfejérvár szabad királyi város, édes hazánknak hajdan e székvárosa, hazafiúi lelkesedéstől áthatott kebellel, nagynevű szülöttének, Horvát István emlékének áldoz, és egyik lelkes polgára: Say Rudolf városi hizottsági tag indítványára hazánk tudományos és irodalmi körei, úgy a szomszédos törvényhatóságok hazafias részvételével ünnepet ül, teszi ezt azon kedves kötelesség érzetéből, hogy a honfiúi erénynek egy század eltelte után is megadja jutalmát az elismerésben — teszi azon ünnepélyes Ígérettel, hogy a korszellem ébresztésére s a dicsőült emlékének kegyeletes helyi megőrzésére ez emléktáblát örök ideig gondozza, hogy lássa a haza, lássa az ünneplő család és lássák a tudomány rögös pályáján haladók, miszerint a magyar ember mindenütt hálás nagyjai iránt.