Székes-Fejérvári Naptár, 1927 (51. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— 36 — társaságba, de bizoryságot tehetek róla, hogy bár az ivásról úgy mondták .nem ritkán, de bőven*, de a gyönge ital nem szállt a fejbe, s nem ment senki részegen haza Úgy vettem az Öreg bácsikról, hogy hazamenetelkor senki- sem vob egészen józan, pityókoá leli* tett mindenki, de tántorgó részeg senkisem volt. Hanem az is bizonyos, hogy ez a mindennapos isz< gatós, pityékos állapot mégsem volt árta<lan mulatság s végre a testben súlyos bajokat okozott. Abban az idöoen meg az orvostudomány sem beszélt az alkoholizmusról, a szeszes italok káros hatjától senkisem félt, delirium tremensről sohasem hallottam, de az öregedő urak annál töb et be széltek rmjb jról, vesebajró), szívbajról s végre mindezen bajoknak a legutol ó végzetes eiedményéröl, a népié en vizi bettgségnea nevezett nagybajról. Persze ne-ik fogalmuk sem volt, hogy mind ezek a bajok a bőséges szeszt vas ered ményei, aa hit ék, cs*k az öregség bozfa ezeket magával s egeszen természetesnek látszott le> ni, hogy a fehérvári jómódú öreg párosok, kereskedők matdmm mind vizibet* gségben haltak el. A némi h.rnévvel biró fehérvári pdgárok, akikre 50 év élőt i gyermekkoromból emlékszem, — legtöbbnyire vizibeteg ségben haltak el Rendesen 50—60 éves korukban haltak el s ritkán élt valamelyik szőlőtulajdonos fehérvári polgár 65—70 évig. így a régi fehérvári polgárok munká ban nem gyötrődve, nagyon szelíd örömökben, az egyháznak, hazának hű fiai, családjuknak hű gondviselői gyanánt élték le életüket s fatáluk u án rendesen egy kis vagyonkát s azonfelül egy becsületes hi? névvel biró, tisz ességes n jövedelmező üzletet hagytak hátra gyér mekeiknek, melyet azoi rendesen, mint kész kenyeret adó pá yát vettek át s ennek kovelkezéseképen máig is nem egy fehérvári iparos vagy kereskedő a dédapjánaktisztes életpályáját folytatja. De egy bizoryos, a szőlőbeli mulatozás ma már ritkább doh g, mi t hajdanin volt, a munka meg erősebb, de h^gy az élet szebb és jobb e, mint valaha volt? azt mar én nem tudom eldönteni. „Hun vagy sógor?“ A fen iek adják rm-gyarazatát a következő kis históriának, melyet én anyai nagyatyám fivére ő*, a regi nemességére módfelett busz ke C u i de pusztas tnt- mihaiyi Csuzy István nagybátyán tói hallottam n indannyisz r elbeszélni, valahányszor a sz^ löbői estemen gy<iló gosan indul unk hazafelé E/ a nagybátyám különben a r*gtn e nagyraiertott nemes gombkötő céh ek vo t szorgalmas iparos tagja, de ritka szrp ma gyáros arisztONratikus arcvonásai c ak megerősi eni látszottak, h gy 6 egy réa vagyoni magvar nemesi családnak voit e szegényedett sa jade ka Nézzétek gyerekek — beszélte a nagyoácsi — óta pestis pince mögött vannak az országú tói félre a nagy homokbányák, mé yen, magas, meredek partok közöt. Évs á adok előtt az egész Fehérvári ezekből a bányákból építették. Hát mi egyezer, jó régen volt, s<üet után kis társaságban, lehetünk v>gy íeltucaton, új borral jól meg akodva sötét késő este hazafelé mentün« a szőlőből az országúton Senkisem volt közülünk részeg, de kicsit düiödö tünk s igy történhetett, h gy észrevétlenül letérünk az országúiról s össze vissza toFonyiránt mentő k a város felé. Egyszer csak kiáltás és jajgatást hallottunk, megismertük a hangját és mentünk feléje. A kiabálónak sógor« men legelöl, aki sejtette, hogy a homokbánya veszedelmes környékén vagyunk, e ért botjával óvatosan a földet t*p gat va ment előre s egyre kiabálta „Hun vagy sógor?* 8 addig iapogatott mig, egyszer ő is nagyot kiáltott s elkezdett jajgatni. Akkor már tudtuk mi b j van! nagy kerülővel szerencsésen a pestis pincékhez mentünk, ott embereket kaptunk,
