Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— 65 — A cigányleány. Spanyolból fordította: E. B. A megvén hedt, rőtt-kopott öreg medve táncol a maga esetlen mozgásával. A vezetője, a cigány, kezében csörgős egvfenekü ké'idobbal, durva nyers üt legeiét-sei nógatja a gyorsabb mozgásra. Szomorú és megnevettető ez a tánc. A medve rótt kopott szőre piszkos és szájkosár van rajta Megtépdesett, igába hajló lett a természet korlátozatlan szabadságának ez a teremtménye, ha rágós és fáradt már a mostani szánal más megjelenésével. Olykor a cigány elhagyja őt és ilyen kor hirtelen összeesik az egész állat, a száraz erőtlen bordái között. O yVor meg az orrába fűzött lánccal megrántja, hogy ismét mozgásra bírja. Akkor a szegény pára bele belebőg a levegőbe, hogy kiélten, minden kívánság nélkül, panaszos morgással eljárja a maga megszokott groteszk táncát... A kiváncsi sokaság pedig az erkélyeken nevet.. . II. A cigányleány most előlép és ala mizsnát kér. Kedves, még alig, hogy éppen megérett a házaséletre; bájos, mint egy s;ép álom. A gazdag hajfo natu feje fekete és csillogó A fogai fehérek és aprók, a szemel kicsinyek, sürü szemöldökkel beárnyékoltan és sejtelmes ragyogásuak, amikkel bele csodálkozik az eleven világba. Az üde testén elrongyollott ruha egy kivihetetlen színű női alsókabátka, a batyujában meg ruha foszlányok. Az egész megjelenése kedves, mégis szivbemir- kóló. Mezítelen kicsiny lábai felvére zettek. A cigányleányka nevet, amikor reá néznek. És ez a nevetés kegyetlenebb, tragikusabb és rettenetesebb az ő panaszos életénél. Nem is a medve esetlen mozdulatai a visszataszító, a kivá- natlan, hanem a cigányleánynak ez a kényszerű, akaratlan nevetése a leg- megejtőbb. A kiváncsi tömeg pedig az erkélyen nevet. .. III. Az egyik emelet erkélyéről egy fiatal szerelmes pár figyeli a jelenetet. Szánalmat éreznek iránta, hiszen a szerelem érzésében oly részvétteljesek vagyunk a mások szenvedései iránt. A fiatat asszony meglátta a cigányleányka véres feltöredezett mezítelen lábait és a hirtelen elszomorodásában szép fehér homlokát ráncokba árnyékolta a részvét. A férje pedig gyorsan bement a lakásukba és nemsokára egy csomaggal tért vissza az erkélyre. — Cigányleányka !... nesze !... és ezzel a csomagot ledobta neki. A leány hirtelen fölnéz reájuk és nevet. Nevet hosszan, hálatelten. Az arca különös fénnyel, a kielégített sóvárgás fényévéi ragyog. „Óti! — egy pár cipő ..." — kiálltja majdnem sikoltva, örömmel. — „ .. . Egy pár igazi . . . atszonyi lábbeli . . . milyen ragyogó igazi megváltás nekem . . . mintha álmodnám . •— mondja ujjongó rajongással a leány amint kezeiben tartja azokat és erősen, szerelmesen magához szorítja. Most hajlongva megköszöni, nevet újra, a gyermek hirtelen feltörő rendkívüli őrömével. Már ő is igazi — asszonynak képzeli magát. És az elegáns fényes tcpánkákat felhúzza véres, megtépdesett, mezítelen kis lábaira, amik íme... már nem dagadnak, nem vérzenek, amik már viszik öt a világba incsfilkedően... A kiváncsi sokaság meg az erkélyen nevet... 5
