Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— 60 — zemből a fegyver. És akkor — hiába veit minden! . . . Hogy ez meg ne történhessék szűk aégem van viliidre, atd tovább foly tassa a harcot. Ez a valaki pedig ne n lehet más, mint a tulajdon fiam. Segi tOtársam eddig, kutatásaimnak o&ztá lyosa. Ó érje el azt, ami íöem íreg- tag'dtatoft. Ez megmási hatatlan ak* tatom ! De hogy eleget tehessen emek a dOn 0 hivatásba*, kell, hogy kizáró lag ennek éljen, Úgy, mint én Az éle léből nem szabad, hogy részt követeljen az asszony, a gyermekek. A csa Iád már eltérithetné utjából. Ért most már engem? Nekem nem a maga személye ellen van kifogásom édea sis leányom. Sőt. Lojálison beval om, hogy szinről-szinn látva, fájó szívvel mon dók le arról, hogy menyemnek nevez zen. Tudja most már azt is, hogy más nő nem fogja eltörölni a fám lelkében a képét. Azt a szomjat pedig, melyet az álmodott boldogság kielégitfetenül hagy, csakis a siker fogja helyettesit hetni; a siker mely őrökre áldotta teszi a nevét. A tanár most felállott. Az arca tüzelt, szeme lángot lövel*, egész alakja mçg- n tt, hatalmassá lett . . Úgy állott, min egy p óféti, aki egy uj világot lát támadni az Idők d okzatos méhéből, ahoi könyvek és szobrok h'rdet'k az apa és f’U halihitatl.n h rnevét Ezzel a diád diai szemben pedig oyan sem mivé törpül mindm, de minden a világon . . És már alig vett tadomást arról hogy a szegény fiatal leány, kirn k szivében csirájában elfojtotta a tavaszt, la*su lép ek*el e hagyta a szohát és ö magára maradt könyvei, sok fura alakú gőrebjei és a sarokból rávi- gyorgó csontember társaságában. A koldus halála. Itta: THE1NERNÉ TEGZES SAROLTA< Áll az üt mellett a régi kereszt, Naptól fakult, eső mosta, Bádogon, melyet kontár festett, A szenvedő Krisztus arca. Beteg, öreg koldus jön vánszorogva Nnakába rongyos tarisznya s nehéz Terhét hosszú évek óta hordja, Könyörögve a keresztre néz, Mögötte bánattal terhes élet — Megáll és csodálkozva kérdez Uram! Még most is illek? Csípős téli szél borzolja ősz haját, Kopott ruháján keresztül-kasui jár, Panaszra még sem nyitja ajkát, Rég elfelejtett panaszkodni már, A tarisznyát nyakából leakasztja, Jól tudja, érzi, holnapot nem ér, Kenyér van benne, pár száraz darabka, Odahelyezi a kereszt elé. Lázas fejét, úgy mint azt egykor tette. Hogy anyja ölébe, simogatva megbújt; A megváltó lábára tette. Egy sóhaj szólt a levegőbe. Elkapta, vitte dúdolva a szél, Repült a koldus mártír lelke Fel az Igazblrő elé.
