Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)
Szépirodalmi rész
A pusztán. Irta: Somlag Károlg. — 51 — Hallgató éjszaka van. Néha egy- egy futócsillag ejti le magát az álmodó kápolnási puszta akácai felett. Az apró cselédtanyákban mélyen alusznak, csak a komondorok és a békák zavarják a hangtalan nyugalmat. A hold a csipkés hegylánc fölé tele pedett ; onnét szór ezü tös ködőt a síkságra. A levegőben földpárák, langyos fűillatok úsznak és a töprengő nyírfák felöl susogó hangok huilámzanak. A halmos nyirerdö szélén juhakol van. Az akol előtt egy gyékénydikóra dobott fürtösgubán hever Péter, a bá rányos juhász. A feje tüzel, forr; rúg is, döf is mint a szilaj tinó, mikor bugárzik Alacsony, zömök legény ; feszül az erő töl. De az orcája lágy, mint a búza kenyér. Lelki összhangtalanságában addig kínlódik az ösztökélő indulatokkal, míg a lobogó elszántság talpra nem állítja. — A keserves keserűjét, a sátán tüzel a fejemben ... De összeboronálta a dolgomat ! Ej. ott lopjon a szegény ember egy kis örömet, ahol lop hat — mormolja, aztán betámasztja az akol ajtaját, ráhúzza a madzagkilincset, a gubát a vállára veti ; miközben mód ban hagyj* a Gavallért, a pulit, hogy hiba ne essék a bárányokban. A Gavallérnak okos taqisztalásai vannak a pusztai életben; kevésből is sokat ért és dió barna szemével meg nyugtatja a kenyerest, hogy a lábas jószágban nem lesz kár. Peter hát átvállt a nyires mellett a cselédházak felé kígyózó gyalogös vényre. Tudja, hogy nem jóban jár és mert az éjszakának füle is van, nesztelenül mendegél a kerülő utón. Sze retne beleolvadni a fehér homályba ... I. Talán visszafordulna, ha nem cibálná szivét az ördög a major felé. Ott lakik a számadó juhász felesége. Gyönge testű, fiatal asszony,' félszeg mint egy szüzlány, üde mint az őszi kökörcsiny. Fehér arcára úgy simul a hamvasszőke haj, mint gyepedző sir- hantra a szomorufüz. Ez a gyönge asszony az erős igézet, aki hivj*, aki huzza Pétert. Riadt elméje ö étette búj- dosik a kápolnási majorban. Ha lehunyja pilláit és eltűnik előle a csipegető nyáj, megjelenik neki az őszi kökörcsin és csókra kínálja a nedves száját ; ő pedig megöleli a szivével. De ha felnyitja a szemét, fullasztó sóhajok szakadnak a melléről. — Mi lesz a suta bujkálások vége? Elszegődöm innen valahová a viág végére ... a pokol fenekére ... a gfcramvölgyi tótok közé, hiszen a juhász előtt tárva-nyitva az egész világ . . . U álom testemet, lelkemet . . . Utálom azt a céda fehérszemélyt is — vívó dott sokszor a bűnével és meg akarta tisztogatni a lelkét, de az akaratot elsodorta sistergő vére. Lám, most is vezeti öt a Gonosz a majorba és ő csak hagyja magát vak emberként vezetni ; mert a számadóné kiüzent hozzája, hogy az ura Szat- márba ment a tiszttartóhoz. Tehát éjfél után — ha a göncölszekér rudat tordit — nyitva a sorompó. Az asszony is, de Péter is félt a szűkszavú számadótól ; babonázó, mély szeméből mintha a rossziélek vigyorogna az emberre. Talán már sejt is, vagy tud is valamit az ő lopott szerelmükről. Bagoly suhant el a feje mellett. Alig lépett néhányat, a bagoly ismét előtte siklott a tejszinü fényben, majdnem a szemébe ütödött. 4*
