Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)
Szépirodalmi rész
Egy fehérvári diák naplójából 1925-ben. Irta : GALLUS. Nyolc éve. Szeptember elseje volt akkor. A sárbogárdi viciná is egykedvűen szuszogott be a fehérvári álló másra Az enyhe, nyárias reggel finom porf tyola, mint bág adt »zemtakaró feküdt rá a városra D* a Bakony fe öl néha hüvö^es szellő ömlő t rá a vögyre s nyomában szürke, foszlott szeiü felhők dagadtak ki az égre, melyeken rajt « volt már az ősz sá padi, bus festékje ... És itt volt, elém döbbent a Város; büszke méltóságos formaival, eme'e'es, nagyhá’-tva. sok sok ké ményével. még több idegen emberé vei es fenyegető, ismere len tttokz*tos ságával, min Jen hivogttó rejtelmével... * A gimnázium folyosóján fagyasztó hang'»n kongnak a tépem: n^gyfejü szögeket vere ett a cipőm sarkába az apám, ne kopjék oly h mar. mert a cipő dr-ga s az adó nagy. A faskról rétti tanárok és kom >!y d ákarcok néznek rám. A tanárok már m nd elmentek azóta a vastag falak kö/ü* a Hosszú- temetőbe. A diákoknak is már nyitogat ják a kaput . . . Mind olyan ünne pílyesen tekintenek reám, hogy el szorul a szivem : ezeknek bizonyára sohasem kellett igy büntetésből dél utáni órára m^nm és felmondani a movere coniunctivusit. Ez a gondolat még jobban megrezzenti bennem a lelket: hátba nem tudom felmondani? . . . moverem, moveres . . . mormogom s betámolygok a félelemtől rész kelve az első osztály ajtaján. . . , moverem, moveres . . . zug az egész terem. Hatvanöt koponya dolgozik, hatvanöt agy velőben, Isten legcsodálatosabb konyhíjábsn lobog a tűz és sistereg forr, psráz k alakul atudás. Aztán megfagy a zugás és csak egyes vékony hangok sikoltják bele a dermesztő csöndbe a rettenetes igéket: . . . moverem, moveres . . *’ • Tava*z A vén város piperézi m»gát. Az ócska házfedeleken lila ecse jét húzta végig a hajnal. Azután a kelő nap meleg biborszint önt hozzá s o yan lesz a város, mintha puha bár sonnyal vonták volna be. ... Ha most elém jönne! Vájjon mit mondanék neki? Ha most rám nézne azokkal a fénylő, kék, meleg szemekkel, ha ide adná finom fehér kezét, vájjon merre mennénk, hová indulnánk el? Akkor elszavalnám neki a Szeptember végén-t . . . nem, nem azt. inkább a Merengőhöz-t, bete a hajnalba úgy, h gy a Hobs u s tányon mind felébrednének az alvó madarak és ő leülne ekm a padra és kezében tartaná add g a Poétika könyvemet. Aaitán elmennénk, ketten, vakmerőn, győzedelmesen neki a nagyvilágnak. Miénk lenne a dal. a folyós meleg napfény, a virágillat, a küzdés hősi gyö yorüsége, a seereem mindent lenyűgöző hatalma és mint megszökött földi vándorpár repülnénk be a megálmodott boldogságos égbe . . . ... Ha most elém jönne . . . # Az érettségi bizonyítványt elteltem a láda fenekére. Csupa jeles van benne. Huszonégy óráig én voltam a város legbüszkébb és legboldogabb embere. Huszonnégy óráig. Annak már egy hónapja Az egyetemre nem mehetek; sok a tandíj Tudom: ennek igy kell lenni. Belenyugodtam. Csak ne volna szinjeles az érettségi bizonyítványom I Istenem, miért nem tudtam én megbukni í De nem is itt hibáztam el. Nem. Sok kai előbb. Minek vettem a latin nyelv
