Székes-Fejérvári Naptár, 1922 (46. évfolyam)
Szépirodalmi rész
62 Finis Hungáriáé! „Feltátották ellened szájokat minden ellenségeid; süvöltenek és csikorgatják a fogukat, mondván : nyeljük el őt ! Bizony ez a nap, melyet vártunk, megértük, látjuk. Hegcselekedte az (Jr, melyet szóit eleitől fogva; rombo!t\és nem kiméit és megvidámitotta rajtad az ellenséget, felemelte szarvát a te szo- \ rongatóidnak !“ (Jer. siralmai 2. 16—17.) Látó írástudók szavában szólt az (Jr: Forte!mek zúgnak gőgös Hunniában; igazuljon meg a szív és a fej, különben Ítéletté lesz a vádam! Harsant a szó, — de bambán bandukoltak tovább az évek múltba és a nincsbe ; rézgarasért áruitatott hitünk és vérünk csirás, dagasztó drága kincse. Mert puszta volt hártyája mind a fülnek hol ellankadt az ök/ös harci szózat és most szivünk rémülten engedi kapuján be a szörnyű hírhozókat: — Megtétetett a bosszús büntetés, magyar végekre ropant Vég szakadt; a rongyos ország rombolt téréin vad máglya ég a felhős ég alatt. Szorongatóink hangos örömmalmát bus könnyeink szilaj patakja hajtja s ha mozdulna a szittya indulat — a pólya már halotti ruha rajta ! Dobattunk rossz fenevadak elé, csontunk rágják, - mind éhes, fürge szájú s a sir, hol nemzet sü/yed el — nekik lett feíhizódni bő etetővá/yu.. ^ Bizony, hogy jósolt végzet napja ez, száz ba/ogságunk, ime ezt jgértel Mines kímélet a fojtott Magyarhonnak s a szánalom se hullik térdre érte! Tóth Gyula,
