Székes-Fejérvári Naptár, 1916 (44. évfolyam)
Szépirodalmi rész
88 A hölgy nagy lassan felirta a méter mennyiségét, a kelme minőségét, üzleti számát, saját számát, a pénztárjegy árát, az értéket, melyet átnyújtottam neki, egy papirszeletre. Talán még egypár más adatot is ; p. o. szemeim színét, a szél irányát, a hőmérsékletet stb. stb. Ezután a most feljegyzetteket saját ellenőrző könyvecskéjébe irta be. Erre átadta egy másik (bájos) leánykának a papirdarab- kát, a pénzt és a török-vörösét. Ez is lemásolta a tételeket saját ellenőrző könyvecskéjébe s eltávozott a kelmével, a jegyzettel s a pénzemmel. Sok, sok idő múlt el. Fájdalmasan felizgatott fantáziám a legkülönbözőbb gondolatokat zavarta zugó fejemben. Gondolatban láttam, hogyan fogadják el pénztárjegyemet ; hogyan jegyzik fel egy könyvbe a számot és összeget ; hogyan adják vissza a fölösleget ; hogyan másolják le a levélkét ; hogyan vizsgálják át a leányka ellenőrző könyvecskéjét ; hogyan láttamozzák azt ; az árut hogyan csomagolják be ; a lányka különös ismertető jeleit megállapítják és egy könyvbe bejegyzik: Ez alatt föl-alá sétáltam, mint egy dühös oroszlán a ketrecben, közben- közben nagyokat fújva és káromkodva. Végre előttem állott a leányka a törökvörös kelmével és a felváltott, visszajáró pénzzel. Mire a villamos lakásom előtt megállott s arról a kalauz lesegitett, kilenc óra volt — este ! A házmester nagy alázattal köszönt s cylinderem alól rápis- lantva láttam, hogy bámészkodó arcot vág ingó-bingó járásom felett s nagy készséggel világított fel a 3-ik emeletre, ahol harminc év óta lakom. Mellékesen megjegyzem, hogy ő is ennyi idő óta cerberusa a háznak s bámulatának oka az, hogy engem soha 7 óránál később nem látott haza jönni s töprenkedhetett magában, hogy „az öreg bizonyosan valahol bepityizált.“ Megnyomtam a villanyos gombot. S mintha csak minden ellenem esküdött volna, a szobaleány jó tiz percnyi csengetés után nyitott ajtót, mikor már az üvegajtót vasbotommal betörtem. — Közben legyen mondva, mialatt odajártam, a feleségem a villanyos vezetéket levétette, mert a csengő felmondotta a szolgálatot. Cylindert, botot, keztyüt az előszobában a földre dobálva, nagyokat fújva benyitottam az ajtót. Feleségem egy karszékben ülve, keserves sírással fogadott. Kétségbeesetten mondotta, hogy éppen azon gondolkozott: a rendőrségre megy bejelenteni, hogy vagy öngyilkos lettem, vagy titokban felcsaptam honmentőnek s elvittek a szerbek és muszkák ellen. — Isten hozott Drága Öregem ! — fogadott a feleségem, jobbról-balról össze-vissza csókolva — csakhogy látlak. S hol nevetve, hol sírva elmesélte ezer még ezer aggodalmát. S mialatt várt, a félretett ebédemet „bekebelezte“ „Caesar“ kutyám; az uzsonnára készített cacaomat szépen megitta az ő „Pipőke“ cicája, vacsorámat már nem is készítettet, mert feleségem, valahányszor a villanyos házunk előtt megállott, az ablakhoz szaladt s egyrészt nem ért rá, mászrészt azon hitben, hogy a harctérre szöktem, nincs kinek számára főzzön s nem leszek öbbé, akit szeretettel, öleléssel, édes forró csókkal várjon haza. Zokogva jegyezte t
