Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)
Szépirodalmi rész
s éppen akkor pillantott fel. Nem akart hinni szemeinek, csak Bánlaky hasonmását vélte látni a férfiban. A fényes nászmenet elhaladt mellette, a szertartás már az eskü formához ért. A pap felszólította a vőlegényt az eskü mondására. Midőn az első hang felrebbent ajkáról, Ilma felismerte azt a szép mély hangot, mely any- nyiszor csengett fülébe szerelmesen, édesen. Kiszakította magát nagyanyja karjaiból és mielőtt az megakadályozhatta volna, oda rohant a térdelő párhoz ; egy ör- jöngőhöz hasonló szivettépő hangon kiáltotta : Ne ! ne mond az esküt ! ne káromold az Istent ! — és letépve a menyasszony fejéről a koszorút, a magáéra tette azt: — engem, engem illett a koszorú! én vagyok a te mátkád! Leírhatatlan zűrzavar keletkezett. A násznép rémülten nézte a jelenetet. A menyasszony a hozzásiető édes anyja karjaiba dőlt félájultan, a vőlegény egy percre megtörtén állott, hiszen térdre szeretett volna borulni szive bálványa előtt, ki mint egy istennő állott haragjában előtte, de ismét eszébe jutott nyomorúságos helyzete, adóssága, mostoha sorsának kényszere. Dacosan felemelte a fejét és harsány hangon szólt : — vigyék el ez örjöngőt ! sohasem láttam, nem ismerem. — Ilma megtántorodott, feltartva ujját, melyen a Bánlakitól kapott gyűrű volt, földöntúli erővel kiáltotta: — átkozott hitszegő! nézd e gyűrűt, kinek a neve van abba vésve? . . . Hagyj el, hiszen szegény vagyok, ... de ne legyen életednek egy perce sem boldog ! Megvásárolt szerelmed mámorában lásd mindig az én szenvedő alakomat, mely kisérni fog bárhová menekülsz. — Tovább nem beszélhetett, mert nagyanyja reszketve odatántorgott, karonfogta szegény örjöngő unokáját s elvezette — egy oly pillantással mérve végig Bánlakyt, mely többet mondott minden átoknál. E keliemetlan incidenstől megzavart esküvő csak lassan-lassan tudott ismét az ünnepélyes hangulatba visszatérni. A remegő vőlegény sietett az ájulásból magához tért menyasszonyához. Gyengéd szavakkal sikerült őt lecsillapítani és miután hamarosan előteremtett a násznép egy másik koszorút, elmondatott az eskü, egy egész életre szóló eskü. A kedélyek azonban nem tudtak többé felmelegedni ; a vőlegény sápadt, szótalan maradt, úgyszintén a menyasszony is. S mikor búcsút vett szülőitől, hogy nászutjára induljon, görcsös sírásban tört ki. Tudta, érezte, hogy boldogságának ege beborult örökre. III. Ilma nagyanyjával haza hajtatott csendes magányukba, mely most már nem sugárzott a boldogságtól. Mintha falai sem lettek volna olyan fehérek. Tán a kis házuk felett lebegő sötét felhő, mely oly keservesen sirt, tette oly szomorúvá falait. Irma megtörtén érkezett vissza egykori boldog magányába. Szeretett lelkének egész hevével és elveszve tudta örökre szerelmesét. Tudjátok-e mit tesz az? Szeretni őrült szenvedéllyel, szeretni a szív tiszta hevével és elhagyatni attól, akiben úgy bíztunk. Oh, tudjátok-e mit tesz az, midőn letűnni látjuk lelkünk egéről a tündöklő csillagot? A tova tűnt boldog órák emlékei lépten-nyomon feltünedeztek Ilma szenvedő lelke előtt és mint egy dalnak utolsó akkordjai lassan elhalnak, akként
