Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)

Szépirodalmi rész

— hevernek ott. Tele van az íróasztal könyvekkel és irkafirkákkal. Ott lapul a cilinder alatt a sétapálca és a glace keztyük. Szétszórva pipák és szivardarabok. Néhány szépirodalmi lap. Néhány tucat cotillion jegy összerongyolódott, összegyúrt rendezői vállszalag. Annyi rózsás kedéiylyel átmulatott, áttombolt farsangi éjnek emléke.

Az agglegény lakásán feltalálhatunk mindent. Még — papucsot is. De nincs az, a ki ezt a kedves, édes symbolumot meg tudja forgatni az ember boglyos feje felett. S ez — az asszony.

Unatkozni az agglegény nem ér rá. Későn fekszik és későn kel. Még délelőtt átböngészi a lapokat; ebéd után találkozunk a pajtásokkal a casinóban, innét a kávéházba, vagy a clubba megyünk; de éjfél előtt rendesen haza vetődünk- Vagy ritkán rászánjuk magukat arra is, hogy látogatást tegyünk régi hölgy ismerőseinknél. Nem mintha vágynánk a nők társasága után, csupán csak — unalomból. S ilyenkor beszélünk sokat; pedig tudjuk, hogy a női társaságban nem szokták figyelembe venni azt, hogy az agglegény is tudna nemesebb eszmékért lelkesülni. Ott csak azt tudják, hogy az agglegény üres, salonias fecsegésre született,

S ha végig hallgattuk a társaság szeretetre méltó nyafogásait s kalapunkat véve, ajánljuk magunkat : alig tudunk letámolyogni a lépcsőkön, olyan főfájást kapunk. Hanem azért se baj ! Jancsi hegedűje mellett elfeledjük ezt is !

Összehasonlitható-e ez a dicső, drága agglegény élet azzal a háborús, zajos családi élettel! Unalmas dolog biz’ az, amikor az embernek örökösen az asszony szoknyáján kell ülni s mindenről számot kell adni. S azután az örökös egyhangúság ! Egy-két hónapig még csak kibirnám. Hanem azután? — Brrrr !

*

Farsang volt. S én — mint a ki már lemondtam a bálozásról — otthon ültem csöndes szobámban ; hol csak a fali óra egyhangú ketyegése zavarta a mély csendet. Hej! de régen is volt az, midőn, még engemet is annyira elfoglaltak a farsangi előkészületek.

Rágyújtva egy cigarettára, éppen Íróasztalomhoz ültem, midőn az ajtó nagy robajjal feltárult s azon Fenyvessy Tihamér barátom rontott be.

— Zzervus ! érted jöttem. A kocsi lent vár. Jöjj velem a bálba.

— Micsoda? Én — és bálba menni!? Ilyen zimankós időben. Az igaz, hogy mikor én is ilyen fiatal voltam, mint te, én sem törődtem sokat az idővel- Tudod pajtás, akkor még reám is hatottak .— úgy, miként ma te reád — azoknak a mélytüzű szemeknek csillogó sugarai. De ma már azt — — — —— Hogy lehet valaki ilyen vén medve? Ezt nem értem! szakitá félbe Fenyvessy barátom szavaimat — s cilinderét mérgesen fejére csapva, bevágta maga után az ajtót.

Alig egy negyedóra múlva már ott sürgött-forgott a kivilágított teremben. Itt is, ott is susogott azon a titkos nyelven, melyet csak azok értenek, kik még azt