Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)
Szépirodalmi rész
58 érték meg a tiz tavaszt. Szerették nagyon egymást s ha távozott a fiúcska, sirt utánna a kis leány. Egy éjjelen megjelent a difteritisz a fiúcskánál és összeszori- totta a torkát. Reggelve halva feküdt a szép gyermek, a jó pajtás és a kis asz- talka szilánkokra szakadva állott a helyén, a sarokban. Azt mondták, hogy ez jel. Igazuk volt, mert néhány hétre reá követte meg- siratott társát a kis leány. A baba azóta gyászol. Egyszer régen Carmen Sylva a királyiköltőnő igy irt: „Könyörtelenül hull a márciusi hó, sürü pelyhekben a zsenge levelekre ; oh hogy megrémültek a szivük, gyökeréig a kis mezítelen feselések. Az én szivemben is sok-sok zödelő levél fakadt'; ámde a hirtelen tél lehelete megölte az ifjú sarjakat. Az ég nem akart a virágnak és a szivemnek örömet juttatni ; kihamvadt reménységem és meghalt a tavaszba vetett hitem.“ Meghatottan helyezem vissza a drága emlékeket helyükre és tekintek ki az. ablakon. A vihar elmúlt és a búcsúzó napsugár megaranyozza a fák ságuló leveleit s gyémántszemekként csüngnek a lombokon az esőcseppek. Estszürkület borul a tájra. A temetőben mint fénybogarak gyulnak fel a sírokra helyezett mécsesek és világítják meg a virágokkal borított sirokkat. Halottak estélye van. Boldog halottak, kiknek sirhantjuk van és nem a megmérhetetlen tenger a takarója vagy pihennek jeltelen sírban, melyre még áz anyai szeretet sem bír virágot helyezni. Álmok. Két gyermek egyszer szépet álmodott . . . Királyfi volt az egyik s napkeletnek Bűbájos fénye, csodás ragyogása Övezte őt nap-nap után körül. A gyermekszív ilyesminek örül; Megigézi őt a pompa varázsa. Egyszer mégis, -- mikor utazni vitték S látott egy darab igazi világot, — Erdőt, mezőt, lepkét, füt, fát, virágot, — Azóta bús lett és már-már azt hitték Beteg a gyermek, meg is hal talán. És lesték álmát, — hajh ! — féltve-vigyázva S a tavasznak egy édes hajnalán Mosoly ült a kis gyermek ajakára S reggel felé csengő kacajjal ébredt. „Jaj be szép volt, — be kár, hogy semmivé lett! Sóhajtott a kis királyfi szomorún. „Tarka lepkéket kergettem a réten És gyöngyvirágból volt a koszorúm. Milyen szép is volt e bűbájos álom ; Óh csak lehetne újra megtalálnom!“ * * * A másik gyermek kunyhóban született. Paraszt fiú volt s őrizvén a nyájat Himes mezőkön lepkéket kergetett S hallgatta olykor néma áhítattal Tündér Ilona bűbájos regéjét S féltette az elátkozott királyfit, Hogy még több súlyos csapások ne érjék. —- És míg járt kelt a nyáj után bolyongva, Gondolatban ott járt-kelt Tündérhonba’; Messze túl a nagy Óperencián, Hol oly csodás, oly bűbájos világ van. Zöld pázsiton már nem űzte a lepkét S nem gyönyörködött a sok szép virágban. Egyszer azután boldog lett nagyon. Egy rózsás, enyhe tavaszi hajnalon Almot látott; ragyogó fényes álmot. Királyfi volt . . . Volt ékes koronája És volt sok drága aranyos ruhája És sok tündérlányka vette körül, Kik mind az ő játszó társi valának És a kik mind-mind ő neki örült. Mosolygva ébredt ... És a hogy felébredt. Kicsiny szivének úgy fájt azután, Hogy a szép álom legott semmivé lett. A legszebb álom mért is álom csupán?! —ren — árt.
