Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
64 talál. De engem nem lát sirni senki. Óh, Etelkám, ha te tudnád, mily nagy a fájdalom, ha nem szabad könyekben nyilatkoznia ! Elérkezvén a várva-várt tavasz, naponta kisétálok gyönyörű kertünkbe, melynek szép virágai sokszor felszántják legyöngyöző könyéimet és sok nagyon sok szomorú órát a feledékenységbe vezetnek. S van egy virág, melynek száradt szirmait itt hordom a szivemen, naponta ezer csókkal elhalmozva. Ehhez beszélek naponta sokszor — nagyon sokszor, melyet te adtál kebledről emlékül, Ezért oly kedves, ezért oly becses nekem a cyclamen ! Cellám ablaka előtt óriás vén fák bámulnak az ég felé. Este úgy elmerengek a levelek méla suttogásán és bánatos szívvel hallgatom a fészkükre szálló madarak bucsudalait, ilyenkor nem fojthatom vissza a néma fájdalom előtörő’ könyeit s egy-egy szomorú sóhajt bocsájtok fel vérző lelkemből. Ha társaimmal találkozom, mosolyra nyílnak ajkaim. Nem panaszkodom senkinek, habár megszakadna is fájdalmában e sokat szenvedő kebel. Óh, ne higyjetek e mosolynak ! A titkolt fájdalom, a néma fájdalom a legnagyobb. Almaimban egy ismerős arcot látok magam előtt; én felismerlek benne téged — Etelkám. Szelíd vonásaidban mély bánat látszik. Szép, nagy kék szemeid oly bágyadtak, belőlük a tűz kialudt egészen. S az a kedves arc a sok szenvedés miatt egész halovány. Mosolyogsz reám, de én tudom, hogy sokat szenvedsz. S e mosoly a fájdalom álarca. Mesélsz nékem a múlt idők örömeiről. Én figyelve hallgatom kedves beszédedet. Lelkembe akarom vésni engedhetlenül a kedves szavakat. Oly szomorú lélekkel hallgatom, mintha utoljára hallanám . . . Talán utoljára! V. Hűvös szellő lengedez. Lerázza a fák leveléről a fénylő harmatgyöngyöket. Szomorúan régen, mint hullanak le a napsugártól csillogó cseppek a nyilló virágok kelyhére. De lelkem messze messze kalandoz . . . s elgondolom, talán e ragyogó harrpatcseppek a te könnyeid, felejthetetlen Etelkám. Szomorú gondolataimból léptek ébresztenek fel. Levelet kaptam Etelkám atyjától, melyben tudatja velem, hogy Etelka egy jobb hazába költözött s itt hagyott bennünket — örökre. . Levelében volt egy másik is hozzám címezve, melyet ő halála előtt irt nekem. A levél tartalma: „Egyetlenem! Ha van keserű perc; ha van sújtó fájdalmat rejtő pillanat, mely bánatkönnyeket ad a sok sírástól kiapadt szemeknek: úgy a jelen pillanat az midőn könnyező szemekkel, égető szívfájdalmak között e rendetlenül össze
