Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
S3 Aztán a gépészhez szol: — Szavalj csak sógor, szavalj. Csurog a bor, cseng a dal, Mégse vigad a magyar, Hogy a fenn enné meg, Mindig bántja a német Megint megéljenzik. Erre a gépész is lekerül a hordóról, mert kiszáradt a torka, már pedig a malom se zakatol ha vize nincs. Aláfekszik a csapnak és úgy öntözi a torkát. Megérdemli, mert kitett magáért Hát ilyen tudományos ember a gépész. Kilenc óra felé jár az idő, már-már el is mennének haza, ha újabb vendég nem érkezett volna. Kardos József uram meghallván a beszédet, hát beljebb került Már pedig ahova ő bemegy, onnan senki nem jön ki. Úgy elbeszél a negyven- nyolcas időkről, hogy mindenkiben megmozdul a vér és életre kelti még a meg- halltakat is — a boros korsók mellett. Egy ideig még iszogatnak, azután nagy nehezen megválnak a boros hordótól. Végezetül sorra kóstolgatják a boros poharakat és egyszercsak megcsikorog a pinceajtó zára mögöttük és bezárul. A faluból kihallatszik a kutyák vonitása, közbe egy-egy szilaj kurjongatás, mit a legények hallatnak, mig a falu végen a gőzmalom zakatolása, más oldalról egy vadászó durrogtatása rázza meg a néma csendet. A bagoly is huhog, míg meg nem ijed a patkóikat csattogtató lovaktól. Elhallgat minden, csak a mi embereink dúdolják még hazáig: Akinek kocsija nincs, Gyalog megy fel Pestre. Akinek kutyája nincs. Maga ugat este. Szerencse hogy nincsen árok az ut mellett, mert ha volna: mire haza érnek, bizonyos bele fordulnának néhányszor. A hajó, melyet a vész szirtre vetett, fennuszhatík még egy ideig -a lecsilla- pult tengeren, de ne gondold azért, hogy tovább folytathatja útját: — árbóca eltört, vitorlái szétszakadtak, s mig körülötte a vizróna nyugodtan terjed el, ő helyreállithatlan sebében mélyebbre sülyed; ha az elszáradt fát zölden foná is körül a babér, virulást hazudva ágain, életereje mégis elfogyott s ő nem fog virulni; a leesett üdére éghet még a földön is, de nem emelkedik többé: s igy «I szív. * Jaj annak, ki abban bízik, hoav feleltetni nem fon!
