Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
74 zött. Elvira indítványára a parkba mennek a rózsaillat balzsamos levegőjét szívni, a mig Riza megérkezik. Mielőtt azonban szándékukat végrehajtották volna, csengő trillázás hallatszik a folyosón és majdnem beront egy rózsás arcú, „ vidám kedélyű lányka, a 17 év üde tavaszával. Élénk fekete nagy szemei csupa életkedv, csupa pajzánság. Egyik székre ledobja úti köpenyét, kalapját, napernyőjét és zerge-módra szökdös édes apjához, ki boldog mosollyal nézi virgonc leányát; átöleli, miközben Riza az egyik cuppanós csókot a másik után nyomta a már öregedő, de most is férfiasán szép papuskájának arcára. Csak azután fut nővéréhez, egy szertartásos pukkerlit csinál, mialatt majd kipukkad a nevetéstől. Futni akar ismét a zongorához, hogy trillázásait folytassa, midőn a még eddig észre sem vett daliás alakot megpillantotta. Évekig távol lévén a családi tűzhelytől, nem ismeri Elvira vőlegényét. Egy percre mintha pir futotta volna el arcát, midőn szemeik találkoznak. Elkomolyodik, de cszkhamar átcsap gyermekded jókedvébe és szinte örömmel üdvözli leendő sógorát, mindkét kezét nyújtja neki. Földváry Tihamér önkéntelenül összehasonlítást tesz a két testvér között. Egy mély sóhaj tört ki leikéből : miért, miért nem hasonlít menyasszonyának kedélye jövendőbeli sógornőjéhez? Miért oly hideg szépség az ő menyaszszonya? Három hetet töltött Földvári Tihamér menyasszonyánál. Ezen idő alatt hosz- szu sétákat és sétalovaglásokat tettek Riza társaságában, kinek vidám kedélye, szellemessége párosulva a legnemesebb szívvel, egészen lebilincselte Tihamért. Riza érezte, hogy e hódolat nem a leendő rokon, hanem egy szerelmes szív hódolata s megdöbbenve kellett maga előtt bevallani, hogy ő sem maradt érzéketlen e férfiú adonisi szépsége iránt. Midőn tiltott érzelmeinek tudatára ébredt, félve kerülte Tihamér társaságát De mintha a véletlen dacolni akart volna erős elhatározásával, mellyel nem akarta elrabolni hőn szeretett nővére választottját, mindig váratlanul, a kert egy-egy kanyarulatánál, vagy az erdő egy félreeső magányában — hová Riza sietett magát és gyötrő érzelmeit eltemetni — találkozniok kellett. Végre elérkezett a döntő pillanat. Tihamér másnap volt elutazandó. Mindketten a vállás gondolatától gyötörtetve, álmatlanul töltötték az éjszakát. Riza a korra reggeli órákban, könyvvel a kezében, kiment a közeli fenyvesbe, hogy ott, a természet titokzatos ölében, elpanaszolja fájdalmát a csillagok milliárdjának, majd a felkelő napnak. Enyhe zephir lengedezett. A fák levelei, melyen még a harmat gyémánt- cseppjei rezegtek, mintegy csókolódzani látszottak. Madárdal mindenütt. Egy-egy madár párjához hajolva, édesen csicsereg, amott a közeli bokorban egy párja, után kesergő madár zengi bús dalát. Ha szived tele van bánattal, ha vad viharként dúl abban a fájdalom : jöjj ki a természet szent templomába és enyhülni fog fájdalmad.
