Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
61 ledkeztem Etelkám Ígéretére gondolni. Éppen egy hosszú ut végére értem s midőn megfordulok, Etelkát látom előttem. Meglepetésemben egy szót sem valék képes szólani. Ő észrevevé zavarodásomat s igy szólt: Elemér! Ön még mindig oly bus !... Legyen vig és beszéljen nekem tanulmányairól, Nézze csak ! itt van a: gesztenyefa alatt egy pad, ide leülhetünk, én figyelni fogok minden szavára. — Tehát tanulmányaimról beszéljek önnek? — kérdém remegő hangon. Igen, igen — válaszoló ő s pici kezével elsimitá homlokom bánatos redőit. — De hát mit is beszélnék én önnek tanulmányaimról? Minden nap előttem fekszik a könyv, szemeim azonban oda át az ablak fehér függönyei mögött keres-r nek valakit ... s ha csak egy pillanatra is láthatom őt, oly boldognak érzem magamat. Pedig van-e nálam boldogtalanabb egyén ezen a világon?! Azért bocsáss son meg, ha most az egyszer nem teljesithettem kérését. Legyen meggyőződve,, hogy képtelen vagyok önnek tanulmányaimról csak néhány szót is összefüggőlea, mondani, mert az ész rendesen máshol kalandoz. — S ennek mind én vagyok az oka — szakitá félbe beszédemet, — miközben finom hófehér ujjacskáival elsimitá homlokomra hulló hajamat s nefelejts szép nagy szemeivel oly igézőleg tekintett reám. — Mit sem törődném én ezzel — szólék keservesen, csak azt tudnám, hogy szomorú napjaimnak mikor lesz már vége s vájjon boldog vagy boldogtalan, leszek ily hosszú szenvedés után ? Reá néztem s láttam, hogy megértette, mit akarok. Zokogni kezdtem, a vér szivemhez tódult s nem voltam képes tovább folytatni. El akartam végre valahára neki mondani, hogy tőle távol mily sokat szenvedtem, hogy én csak ő érette élek s ő érette halok .. . Elmondani, hogy e szív boldogitására — mely egyedül csak ő értté dobog oly melegen, — csak ő született. Elmondani, hogy ha kis feleségemmé tehetném, izzadni és fáradni fogok, csak őt boldognak és megelégedettnek láthassam s fáradságom jutalmául csak azt kívánom, hogy ő is oly igazán szeressen, amily igazán és hiven fogom én őt szeretni, mig csak tőle a sötét sir el nem választ. De minderre képtelen valék. Mindketten hallgatónk. Karjaim egészen átölelve tárták Etelkámat s ő hófehér ujjacskáival még mindig hajfürtjeimmel játszadozott. Végre egy mély sóhaj után igy szólott: — Oh, ha én mindezt előbb tudtam volna. Vállamra borult s keservesen kezdett zokogni. Miért nem repedt meg akkor e szív, legalább most nem kellene ily sokat szenvednie ! — Drága Etelkám — szólék hosszú hallgatás után — remélhetem-e azt, hogy egymásé lehetünk? — Megígértem önnek tegnap, hogy mielőtt nyilatkoznám, atyámat fogom megkérdezni. — Mikor tegnap egymástól elváltunk, gyorsan haza siettem. A kis-
