Veres Péter: A Haáz Rezső Múzeum képtára - Múzeumi füzetek 20. (Székelyudvarhely, 2001)
A kiállításokat úgy szerveztem, hogy minden hónapban volt egy. Eleinte a közönség nagyon gyér volt, mert még szokatlan volt a városban az ilyenfajta esemény. Mindez sok és fáradságos szervezőmunkámba került, de a végén csak megvolt az eredmény. Míg az elején csak tizenöt-húsz ember lézengett egy megnyitó alkalmából, addig az utóbbi időkben már kétszáz-kétszázötvenen, sőt még többen is eljöttek. Elhatároztam, hogy minden kiállításról kérek egy munkát, egy alkotást egy jövendő képtár érdekében. Ezt a kérésemet egyik itt kiállító művész sem utasította vissza. Én azzal viszonoztam, hogy egy kis „protokollt ” rendeztem neki. Italt, kávét és valami harapnivalót szereztem. Az italt az orvosoktól, az élelmet a pultok alól szereztem, mert akkoriban nem nagyon volt élelem. Nagyszerűen ment minden, az alkotások gyűltek, gyűltek és már gondot jelentettek, hogy hol tároljam őket. Érdeklődni kezdtem épületek után, mert tulajdonképpen nem a raktárnak, hanem a városnak akartam adni. Kezdetben a Művelődési Ház kis előcsarnokában helyeztem el a képeket. Ebben az időben Huszár Sándor ajánlott fel egy gyűjteményt, amit hely hiányában sehogy sem tudtam átvenni. így ezek a képek Kézdivásárhelyre kerültek, Gazda József vette át azokat. Ugyanígy jártam Nagy Imrével is. Halála előtt sok képet ajánlott fel azzal a kikötéssel, hogy megfelelő helyre kerüljenek. Sajnos ez az adományozási kezdeményezés is dugába dőlt. Hiába kértem a polgármestert, az akkori városi Végrehajtó Bizottságot, a válasz mindig nemleges volt. Végül jó ötlettel szolgált az akkori polgármester, Ubornyi Mihály. Ennek az volt a lényege, hogy menjek a Megyéhez, Csíkszeredába, és ott keressek segítséget, mert O nem tud ez irányban segíteni. Ekkor határoztam el, hogy egyéni tárlatot rendezek munkáimból a megyeszékhelyen, ahová meghívom az akkori főnököket, illetve azokat akiktől, kieszközölhetem azt, hogy azt az épületet megkapjam, amit kinéztem képtárnak. A Csíkszeredái kiállítás remekül sikerült, itthonról vittem kétszáz szendvicset, és hét liter pálinkát. Kinek melyik kép tetszett, azt adtam neki. A megnyitó utáni protokoll-fogadáson azonban én is előálltam a kérésemmel, amit már akkor nem tagadhattak meg. Néhány nap múlva megérkezett a hivatalos jóváhagyás, hogy az épületet képtárként használhatjuk. Huszonöt képem ára úszott el így, de megérte, mert megvolt az épület. 17
