Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
V. Szemelvények a külföldi szakirodalomból
4. szám és a székelyek neve között, mivel e területi egységekbe való szerveződés csak a XIV. század során következett be, két évszázaddal a népcsoport első említése után, másrészt „sem a szászok, sem a kunok nem származtatták nevüket a székből, mint politikai-közigazgatási szervezetből”, bár ők is ilyen területi keretek között éltek.247 Pascu a szikil-ből való magyarázatot fogadja el, bár nem dönti el, hogy Pais Dezső (’elszökő, elugró, szökevény’) vagy inkább Thúry József etimológiáját részesítse-e előnyben.24* A krónikák és Anonymus híradásai alapján arra a következtetésre jut, hogy a székelyek „részt vettek Pannónia elfoglalásában 895-896-ban a magyarok oldalán", majd a jövevényekkel együtt letelepedtek, részben a Tisza síkságán. A bihari harcokban a honfoglalók előhadként küzdöttek Ménmarót ellen, s egy részük itt maradt, elkeveredve a románokkal és a betelepülő magyarokkal. Más csoportjaik a Dunántúlon és Észak-Magyarországon helyezkedtek el.249 A XI. század utolsó harmadában vette kezdetét Erdélybe való településük, mely nem is annyira hódítás, mint inkább a feudalizmus elöli menekülés volt. A XIII. században érték el a Keleti-Kárpátokat, ahol is kénytelenek voltak megállapodni, ugyanis a kunok közeli jelenléte miatt lehetetlenné vált a továbbhaladás. Nem lehetett elodázni a magyar állammal való megegyezést sem. „A kölcsönös érdekeltség alapján egyeztek meg a felek: a székelyek határőri szerepet töltenek be, míg a magyar állam elismeri életmódjukat, amely oly fontos volt számukra. “ 250 Mint már utaltunk rá, Pascu elmélete lényegében a korábbi teória bővített változata, melyben az új elemet csak az Erdélybe való költözés indoklása jelenti. A névetimológiával kapcsolatban már említettük, hogy sem Thúry József, sem pedig Pais Dezső próbálkozását nem kísérte siker, így meglehetősen meddő vállalkozásnak tarthatjuk az ezekre való építkezést. Márpedig kellőképpen alátámasztott névmagyarázat hi anyában az egész Pascuféle teória a levegőben lóg, hiszen a szerző semmi egyébbel nem bizonyítja elképzelését, miszerint különböző nomád népek töredékeiből alakult volna ki a székelység. Az ehhez hasonló módszertani hiányosságok kapcsolják egyébként össze az általunk idézett tanulmányokat, vagyis a bizonyítékok nem kielégítő volta, illetve teljes hiánya, az alá nem támasztott elméletekre való állandó építkezés, a kútfők önkényes, ad hoc jellegű kezelése, egyszóval a forráskritikai módszer szinte teljes mellőzése. Nagyrészt ezek a súlyos metodikai hibák okozzák, hogy mind ez ideig nemhogy megoldást, de még csak számottevő részleteredményt sem sikerült produkálnia e kérdéskörön belül a román történetírásnak. A hazai tudományosság berkem kívülre történt rövid kitekintőnk után is azt kell konsta tálnunk, hogy a külhoni történettudomány sem tudott frontáttörést elérni e problémával kapcsolatban. Bár születtek megfontolást érdemlő elképzelések, mégis úgy látjuk, elsősorban a magyar történetírás feladata, hogy megoldást és választ találjon a székely-kérdésre, hozzájárulván így múltunk jobb megismeréséhez, a nemzeti identitástudat biztosabb alapokra helyezéséhez. 45
