Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 19. (Székelyudvarhely, 2019)

Emődi András: Tébi János nagyváradi lakatosmester toronyórái

adataink. A vonatkozó debreceni levéltári forrásokban nem fordul elő, a cívisvárosban biztosan nem inaskodott. A Nagyváradon való letelepedése utáni esztendőkről két forráscsoport tudósít bennünket, egyrészt a helyi református egyházközség nyilvántartásai8, másrészt az egyesült asztalos-lakatos-üveges-esztergályos-puskaműves céh már említett jegyzőkönyvei. Tébi Nagyvárad-Újvároson telepedett le (a forrásokban e városrészt többnyire egyszerűen csak Nagyvárad névvel illették, megkülönböztetésül a Sebes-Körös északi oldalán elterülő Váradolaszitól), mindvégig az ottani céhnek volt a tagja. A Nagy Váradi Lakatos és Puskaműves Mester Urak nevei címet viselő jegyzőkönyvi fejezet adatsorai (mesterkönyv, szegődtetőkönyv és szabadítókönyv egyben) pontosan tudósítanak az egyes mesterek felvételének időpontjáról, a hozzájuk beszegődött, majd felszabaduló inasokról.9 Tébi János 1801. november 8.-tól volt a váradi céh mestere és valóban, a református háztartásokat jegyzékeié lajstromokban is 1802-től bukkan fel családfőként, a Német utcai járásban. Már a következő esztendőtől és haláláig a conscriptiók mindvégig a Magyar-Pece utcai járásban, pontosabban a Pece utcán jelzik háztartását, a kapucinusok kolostorának közelében. Első inasa 1803-ban szegődött műhelyébe, ám majd csak az 1807-ben hozzá beálló Gál István volt az első, aki fel is szabadult, méghozzá 1808-ban. 1830- ig mindösszesen 25 bészegődöttje volt, kik közül 13 inas szabadult fel műhelyéből.10 E számadatok tekintetében az újvárosi lakatosmesterek sorában a legtermékenyebb volt. Bár a céhek belső életét tárgyaló szakirodalom szerint egy mester egyszerre általában csak egy inast és egy legényt tarthatott, Tébi János esete azt mutatja, hogy a váradi céh esetében mások voltak a szabályok. A református egyházközségi összeírásokban 1808-ban, 1814-ben és 1841-ben is kettő, 1828-ban három (!) mesterlegény lakott nála, az inasok száma 1803-1837 között szinte állandóan kettő, sőt három volt. Inasainak származási helyeit szemügyre véve, bizonyosnak látszik, hogy Tébi elsősorban (vagy ki-8 Vö. Emödi 2018. 28. lábjegyzet.

9 Az újvárosi lakatosmesterek sora (céhbe állásuk éveivel): Szombati István (1783-), Kalmár István (1788-), Bornemisza András (1793-), Gunczel József (1795-), Tébi János (1801 -), Apai István (1802-), Rottenfels Károly (1803-), Vámos János (1806-), Mártonfi Jakab (1807-), Hajda Márton (1809-), Kováts Sámuel (1810-), Benkő József (1812-), Győrffi Imre (1814-), Szabó Sándor (1815-), Megyaszai György (1817-), Rákosi József (1818-), Körösi Sándor (1819-), Németh András (1821-), Rusz Lőrincz (1821-), Keresztesi Pál (1825-), Beretzky István (1826-), Szakáts István (1827-), Bellovits János (1829-), Rusz Mihály (1829-), Szlafkai Mihály (1830-), Papp György (1830-).

10 Tébi János műhelyébe szegődött és tőle felszabaduló inasok (zárójelben származásuk helye és a nála töltött inasévek): Gál István (1807- 1808), Etsedi Jakab (1806-1809), Turcsányi Márton (1809-1813), Boros Mihály (Hegyközpályi, 1813-1816), Majoros Márton (Palota, 1815-1816), Szabó Pál (Nagyszalonta, 1815-1819), Hajdú Sámuel (Szeghalom, -1820), Szakái Sándor (Sarkad, 1819-1822), Szentendrey Károly (Körösszegapáti, 1821-1824), Kováts István (Berekböszörmény, 1821-1825), Disznósi Lajos (Bagamér, 1823-1826), Kádár Dávid (Füzesgyarmat, -1830), ifj. Tébi János (Nagyvárad, 1824-1827). A felszabadulok sorát nem gyarapító inasok származási helyei a következők voltak: Hencida, Aknaszlatina, Bakonszeg, Biharpüspöki, Bors.

zárólag) református ifjakat fogadott műhelyébe, többnyire bihariakat, vagy a közvetlenül szomszédos területekről származókat. Tébi egy városi jegyzőkönyvi adat szerint 1832-ben főcéhmester volt. Két gyermeke is folytatta mesterségét." Az 1807-ben született János nevű fia apja Pece utcai műhelyébe szegődött inasnak 1824-ben, és 1827-ben szabadult fel. Valószínűsíthető vándorlása után hazatérve első ízben 1837-ben jelenik meg az egyházi összeírásokban, lakóhelye és műhelye egy ideig a Körös utcán volt. Az 1850-es évektől a Váradra költöző és rokon szakmákat művelő Tébi rokonokkal együtt a Német utca (később Nagy Teleki utca) legvégén lévő impozáns méretű, 439-es számú telken, az ott lévő ingatlanokban laktak és dolgoztak. Ifj. Tébi János vállalkozó lett, 1872-ben olajgyárosként jegyzékelték. Tébi János 1825-ben született másik, József nevű fia a váradolaszi céh egyik mesteréhez, Knorr Mihályhoz szegődött 1840-ben, és ott is szabadult fel 1843-ban.11 12 Külön érdekessége a dolognak, hogy Knorr Mihály 1842-ben és 1844-ben két toronyórát is készített, így ő képviseli az iparág helyi történetének - igaz igen sovány - harmadik fejezetét, működésének időszaka átfedésben volt Tébi Jánoséval.13 Tébinek ez utóbbi fia volt az, aki ténylegesen is művelte a szakmát, az 1850-es évek végén még működő nagyváradi (ekkor már egyesült újvárosi és olaszi) lakatos és puskaműves céh 26 mestere közül volt az egyik. Műhelye ugyanott volt, mint apjáé, az ősi telken, az újvárosi 92-es házszám alatt.

Tébi szoros kötődése református egyházához egyértelmű, 1803-ban már bizalmi, perceptori tisztséget vállalt, 1807/1808-ban egyházfi volt, az 1820-as évektől az újvárosi városrész presbitere lett, számos választáskor ő kapta a tisztségre leadott szavazatok közül a legtöbbet. Az igen jelentős számú református kézműves polgárságnak otthont adó Újváros önálló egyházközségre áhítozott évtizedeken keresztül, a mozgalom egyik fő szószólója éppen Tébi János volt. A városrész református templomának építésében, az előkészületekben, az anyagi források gyűjtésében mindvégig vezetői feladatokat vállalt, a templomépítő bizottságnak oszlopos tagja volt. Mindettől függetlenül is lakatosmesterként a református intézmények letelepedésétől fogva állandóan foglalkoztatták.

11 A népes családjáról szóló adatokat ld. Emödi 2018. p. 18.

12 A teljes körkép ismeretéhez a váradolaszi lakatosmesterek jegyzékét is közöljük, a már jelzett ottani jegyzőkönyv alapján: Kreiczer Gáspár (1761-), Scheiderber Leonhard (1761 -), Müller György (1766-), Denkl János (1770-), Pintér István (1770-), Peyko János Mihály (1770-), Peiczhoffer Antal (1776-), Szilágyi Simon (1778-), Ámon János (1780-), Jámbor István (1786-), Smisch Vencel (1786-), Szabó György (1786-), Finta Péter (1790-), Schuler József (1790-), Grüli Mihály (1791-), Czuleger György (1796-), Ámon Antal (1798-), Hamerschmidt Ignác (1802-), Knorr István (1802-), Tribl Jakab (1805-), Oláh István (1805-), Kiss Mihály (1813-), Szabó Sándor (1818-), Győrfi Imre (1818-), Schultz Ferenc (1825-), Knorr Mihály (1825-), Ámon Ferenc (1826-), Gyapai József (1826-), Emst József (1832-), Lévai István (1846-), Perge István (1847-). Különösen a 18. században az itteni céhet római katolikus vallású, németajkú mesterek uralták, a fokozatos magyarosodás a 19. század első évtizedétől érhető tetten e városrész kézműves polgársága tekintetében.

13 Emödi 2018. pp. 20-22.

76