Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 17. (Székelyudvarhely, 2017)

Tóth Eszter: Egy avar kori kehely modern kori története

Eredetileg csupán a talprész eltávolítása volt indokolt a SEM-EDS vizsgálathoz, azonban a tárgy újrakezdéséhez, valamint a nagyműszeres vizsgálat eredményei által felállított lehetséges készítéstechnika bizonyítására szükséges volt a szár és a cuppa szétválasztása, mely a talprész leoldásával megegyezően a ragasztóanyag acetonban való duzzasztásával történt.

Arra, hogy a kehely alapféme vörösréz, gyanakodni lehetett a főleg a cuppa felületén látható jelekből, azaz az öblös rész elkészítéséhez szükséges kör alakú lemez felhúzása, ráncolása, formára alakítása után a planírozókalapács okozta méhsejt formájú lenyomatokból (7. kép).

Szabad szemmel is megfigyelhetők voltak a cuppa külső felületén a forrasztástól kiinduló kissé íves bemar-Készítéstechnikai megfigyelések az újrakezelés előtt

7. kép. A planírozó kalapács lenyomata az ónozáson keresztül is látható (Bicskei József felvétele).

ódások az alapfémben (8. kép), melyek nem feltétlenül alkotnak egybefüggő, hosszú vájatokat, hanem a rövid mélyedések egymás után, szakaszosan jelentkeznek. Ilyen nyomokat egyértelműen reszelő okoz, az ónozott cuppa alját reszelővei tették érdessé a forrasz jobb tapadása érdekében. Sztereomikroszkóp alatt megfigyelve

8. kép. A cuppa alján lévő forrasz és a reszelő okozta nyomok (Bicskei József felvétele).

az egyes elemeket, olyan apró foltokra lehettünk figyelmesek, ahol a matt, szürke színű forrasz alól előcsillant a fényes ónbevonat (9. kép). Mindezek a megfigyelések — a fentebb említett olvadáspontok ismerete nélkül is - azt bizonyítják, hogy a forrasztás lépését megelőzte az ónozás folyamata.

9. kép. Ónozás a cuppán lévő forrasz alatt (a szerző felvétele).

A továbbiakban felvetődhet a kérdés, hogy vajon miért van értelme előbb létrehozni egy bevonatot és utána forrasztani, amikor az eredmény sokkal esztétikusabb lehet, ha a két eljárás fordított sorrendben történik. A sorrendet egyértelműen a lágyforrasz használata indokolja. Hátoldalukon ónozott rozettákra való ón-ólom rögzítőszeg forrasztásáról Theophilus Presbytertől is olvashatunk egy fejezetet.24 Az olyan tárgyaknál, melyekről előre tudják, hogy annak elemeit lágyforrasztással25 fogják egymáshoz rögzíteni, illetve ónozásra is sor kerül, a részenként való ónozás, majd az azt követő forrasztás a mai napig gyakorolt módszer.26 Az ónozott felületek akár külön forraszanyag nélkül is összekapcsolódhatnak a megfelelő hőfokon.27

24 Theophilus 1986. 3. könyv LXXV. fejezet: A szögek.

25 A lágyforrasztás alatt azt a kötési eljárást értjük, amikor úgy hozunk létre oldhatatlan kötést, hogy egy harmadik anyag, a forraszanyag, olvasztott állapotában kapcsolódik az összekötendő munkadarabokhoz. Általában a 450°C alatt történő forrasztást lágyforrasztásnak, az ennél magasabban történőt keményforrasztásnak nevezzük.

26 Páhi Attila szóbeli közlése.

27 Nem teljesen releváns, modem kori párhuzam a bádoglemez, ahol az alapfém ugyan vas, a kétoldalon való ónozás természetesen más célokat szolgál, mint a kehely esetében. A boltban megvásárolható kétoldalt ónozott vaslemezek (fehér bádog) méretre vágása és az elemek átlapolásos illesztése után a bádogos szakember lágyforrasztással rögzíti egymáshoz a darabokat. Ekkor nemcsak egy vastag varrat keletkezik az illesztéseknél, hanem az átlapolt területeken, amennyiben a lemezek érintkeznek egymással, külön forraszanyag nélkül is egymáshoz rögzülhet a két lemez.

91