Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 8-9. (Székelyudvarhely, 2009)

Puskás Éva: A Szatmári Római Katolikus Egyhámegye kulturális javaainak megmentése

6. kép. Stufflesser Ferdinánd műhelyében készült oltár.

7. kép. Stufflesser Ferdinánd műhelyében készült oltár.

8. kép. Nagybányai kehely.

A berendezések szerkezete általában fenyőfából, míg a faragott díszítések hársfából készültek, amiket alapozás, festés és aranyozás, legtöbb esetben poliment aranyozás jellemez. Több helyen biológiai károsodás nyomait észleltük, aktív rovarfertőzést azonban szerencsénkre nem sok helyen találtunk. Sok esetben azonban fizikai sérülések, törések, hiányok, égésnyomok javításainak nyomaival találkoztunk: átfestés, kiegészítés, csonkítás, átépítés formájában. Több faragott szobrot annyiszor átfestettek, hogy szinte felismerhetetlenek, vagy festett, aranyozott részeket addig tisztítottak, súroltak, amíg teljesen lekoptatták a felületüket.

A következő kategóriába a változatos formájú és gazdagon díszített liturgikus edények tartoznak. A legfontosabb rendeltetésű és legrégebbi egyházi edény a kehely. A rómaiaknál ivókupaként szolgált ez a tárgytípus, mely három részből áll: talp, cuppa rész és a kettőt összekötő szár vagy nodus. Régen ez kő, csont, fa, üveg alapagyagokból készült, a középkorban azonban már csak fémből készítették. A kelyhek többnyire rézből, ezüstből néha aranyból vannak, de kötelező módon a cuppa rész belseje aranyozott. A legrégebbi liturgikus edényünk egy rézből tűzi aranyozással készült kehely, mely Nagybányáról származik és feltehetően a 16. század végére datálható (8. kép).

109