Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 5. (Székelyudvarhely, 2006)
Bóna István: Falképtechnikák
Mozaik A művészettörténet legszebb mozaikjait az eredeti helyükön, a padlón vagy a falon rakták ki a mesterek. A rómaiak már elkezdték a mozaikok műhelyekben való gyártását. Ezek rendszerint nagyobb, helyben készült mozaik-együttesekbe beillesztett igényes figurális részletek, képek voltak, görög nevükön emblematák. Úgy készültek, hogy tetőcserépre, kő, vagy égetett agyag tálcákba tették a szükséges vakolatot, és ennek felületére rakták ki a mozaikot. A kész mű a tálcával együtt szállítható, sőt a nagy együttesbe beilleszthető volt.28 * Az antik mozaikok alatt találhatunk sinopiákat, mint például a milánói San Lorenzo templom egyik megsérült negyedik századi mozaikja alatt. Az ókori mozaikok felvételekor is előkerülnek az előkészítő bekarcolások és a festéssel kijelölt részletek. (I. színes tábla 5. kép) Ma már gyakorlatilag csak műteremben készülnek a mozaikok. Ezeket részletekben a helyszínre szállítják és vakolattal a falazatra erősítik. A munka művészi tervezése és kivitelezése elvált egymástól. A művész elkészíti az 1 :l-es méretű színes kartont, amit átad a mozaik-rakó mestereknek. Ez a technológiai váltás több szempontból hátrányos. A művész, mivel nem ő „küzd” az anyaggal, bármit könnyedén megfest, ráhagyva az ebből eredő nehézségek megoldását a mozaik-rakóra. A mozaik mesterek nagyon kifinomult, igényes technikák kifejlesztésével válaszoltak a kihívásra. A végeredmény azonban a mozaikok művészi-esztétikai színvonalának zuhanásszerű csökkenése lett. A mozaik-rakás technikája Az egyik eljárás a papírra való felragasztás. Ilyenkor egy csomagoló papírra 1:1 -es méretben megrajzoljuk a mintát. A papírt az asztalra, vagy a padlóra helyezzük, és gumiarabicum és cukor, vagy méz keverékével felragasztgatjuk rá a köveket. Az egyes formák kontúrjait egy sor kővel körberakjuk, a formákon belül vagy formakövető módon, vagy sorokba rendezve helyezzük el a köveket. A kőrakás törvényszerűségei a különböző korokban kissé mások. Általában elmondható, hogy a művészi mozaiknál többnyire igyekeztek a lehető legszorosabban rakni a köveket és a padló mozaikokat leszámítva nem fugáztak. A padlónál is inkább úgy töltötték ki a fugát, hogy amikor a köveket bekocogtatták az ágyazó vakolatba, az alulról „feltörő” anyag töltötte ki a réseket. Ha a kövek vastagsága között nagy a különbség, a papír helyett homokba rakjuk a mozaikot. Amikor elkészültünk a kirakással, a kész mozaikra egy réteg vásznat, vagy erős gézt ragasztunk. Ezt régebben enyvvel végezték, manapság inkább diszperziós ragasztókkal. Talán legjobban a Planatol BB superior vált be. A mozaikot 28 Ling, Roger: Roman Painting, Cambridge Univerity Press, 1991. p. 204.; Ling, Roger: Ancient Mosaics, British Museum Press 1998, pp. 14—15. ekkor már meg lehet emelni és a „hátára” fordítani. A papírra ragasztott mozaikot két pozdorjalemez között megfordítjuk. A hátoldaláról hideg vízzel leszedjük apapírt, úgy, hogy az előoldal enyves/diszperziós ragasztása minél kevesebb nedvességet kapjon. A későbbiekben a mozaikot mindig az alatta lévő lemezzel együtt mozgatjuk. A homokba rakott mozaik hátulját csak ki kell porolni. A mozaik végleges helyére felhordjuk az ágyazó (beágyazó) vakolatot. Ez vagy fehér cementtel erősített mész-homok vakolat, vagy hidraulit (téglapor, pozzolana, trass) és mész keveréke. A mozaikot a kívánt helyre illesztjük a táblával együtt, majd enyhe ütögetéssel benyomjuk a vakolatba. A vakolat megkötése után a felületről eltávolítjuk a vásznat. Az enyv esetében meleg vizet használunk. A Planatol esetében is a forró víz a legjobb. A nedvességtől megduzzadt ragasztót forró vasalóval megvasaljuk, ekkor az annyira elenged, hogy lehúzhatóvá válik. A felület rendszerint igen szépen megtisztul, az összes szennyeződés a Planatolban marad. A falkép-festészet technikáinak történeti áttekintése A falfestészet technikáinak története kevéssé tanulmányozott terület, kivéve néhány jól körülhatárolható kort és területet. Ezek a római, bizánci, itáliai középkori és reneszánsz falfestészet. Újabban komoly eredményeket értek el a barokk technikák és a nyugat-európai középkor technikáinak kutatásában. A korszerű kutatás nagyon idő és eszköz igényes, csak gazdag országok engedhetik meg maguknak. A falkép festészet megértéséhez el kell rugaszkodnunk mai előítéleteinktől. Kísérletet kell tennünk arra, hogy elképzeljük a régi korok világát, meg kell értenünk a régiek elvárásait a festészettel szemben. Az egyik legfontosabb eltérés mai gondolkodásunktól az, hogy a múltban az épületek és a falképek színezésében a lehető legerősebb színhatások elérésére törekedtek, olyan tiszta színeket használtak, amilyeneket csak tudtak. (II. színes tábla 13. kép, IV. színes tábla 25. kép, V. színes tábla 28. kép, VII. színes tábla 43. kép) Ma a „művelt közönség” a „finom színeket” részesíti előnyben, és épp azt szereti a régi művekben, hogy ezek — miután megkoptak és patinázódtak-, már ilyenek. A jó állapotban ránk maradt és frissen restaurált művek színtobzódása fúrcsa azoknak, akik mit sem tudnak a régebbi korok művészetéről. (Scrovegni kápolna, Padova; Sixtus kápolna, Róma; Piccolomini könyvtár, Siena; Sv. Kliment, Ohrid; San Miniato al Monte sekrestyéje, Firenze; (IV. színes tábla 25. kép) Kremsmünster, a kolostor díszterme, stb.) A régi müvekről pedig tudnunk kell, milyenek lehettek közvetlenül az elkészültük után, különben minden velük kapcsolatos ítéletünk hamis, rossz lesz. 19
