Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 4. (Székelyudvarhely, 2004)
Görbe Katalin: A kiegészítés módszerei a festmények restaurálásában
A kiegészítés módszerei a festmények restaurálásában Görbe Katalin A festmények kiegészítésének nagyon sokféle megoldása lehetséges - első pillantásra mindez igen nehezen átláthatónak tűnik. A hasonlóságokat, különbségeket és elvi összefüggéseket az alábbiakban megpróbájuk példákon keresztül megvilágítani. Mielőtt erre rátérnénk, érdemes néhány fogalmat röviden emlékezetünkbe idézni, amelyek a kiegészítés műveletének elvi alapjául szolgálnak. A restaurálás a kulturális örökség részét képező műtárgyak eredeti állapotának1 helyreállítása, állagának megóvása, szükség esetén a hiányzó részek pótlása. A műtárgykiegészítés a restaurálás legizgalmasabb és egyben legtöbbet vitatott fejezete. Amennyiben szeretnénk közelebb kerülni e komplex kérdés megfejtéséhez, abból kell kiindulnunk, hogy mi is voltaképpen a műtárgy. 1. A műtárgy mint történeti dokumentum és esztétikum egysége Röviden megfogalmazva: művészi értékű tárgyi emlék - a szó nyilvánvalóan a művészeti tárgy kifejezésből ered. Az értékelés elsődleges szempontja itt tehát a művészeti érték. A kiindulási alap a műtárgy jelenlegi állapotában fennmaradt művészi érték. A műtárgy azonban nem kizárólag művészeti érték hordozója, hanem egyben történeti múltunk jellegzetes, pótolhatatlan emléke is. A meglévő műtárgyak - a ma születő művészeti produktumokkal együtt - az emberi tevékenység tanúi, ezen túl hordozzák saját múltjuk jeleit is: anyaguk idővel romlik, átalakul vagy átalakítják, kiegészítik őket. Egyszóval a műtárgy sajátosan összetett objektum, hiszen egyszerre történeti forrás és spontán hatni képes esztétikai élmény is, felfoghatjuk kegytárgynak, kultikus eszköznek, ugyanakkor esztétikai objektumnak, dísztárgynak és történeti attribútumnak is. A műtárgy valóban mindezt jelenti: olyan szellemi jelrendszer, amely egyszeri és megismételhetetlen, egy adott kor és egyetlen egyéniség jegyében jött létre. „A művészi alkotás nem tárgy, hanem jel vagy még inkább jelrendszer. A jelek - a festészetben a színek és formák segítségével - új, ismeretlen valóság felé mutatnak, amelybe a szemlélő olyan mélységig hatolhat, ameddig érzelmei képesek kiterjeszteni észlelésének határait. 1 Illetve azt megközelítő állapot 2 Berger, René: A festészet felfedezése, voi. I—II., Gondolat kiadó, Bp, 1977 A festészetben tehát, de bármelyik más művészetben is, a ’tartalom’ szónak sajátos értelme van. Azt is jelenti, amit a kép ábrázol, és azt is, amit jelez, vagyis a szemmel láthatót, a jelenséget éppúgy, mint a szemmel láthatatlant. A kettő együtt a mű lényegi valósága.”2 „A műalkotásokat úgy értelmezzük, mint a művész szándékának emlékeit és jelzéseit.”3 Az igazi műalkotás a tartalom és forma tökéletes egysége, az emberi lényeg teljességét tükrözi. Nem hanyagolható el azonban az az összefüggés sem, hogy a műtárgy mindenekelőtt művészeti alkotás, amely a közönség számára készült, és csak másodsorban dokumentum (azzá lett az idők folyamán), amelyről a kutatás különféle megállapításokat tehet. Természetesen a befogadás különböző korokban és helyzetekben eltérő hangsúlyokkal valósul meg: a műalkotás kultikus és kiállítási értékének sorrendje változhat. 2. A restaurátor feladata a műtárgy megbomlott jelrendszerének visszaállításában Kétségtelen, hogy a művészeti emlékekben rejlő történeti és esztétikai értékek egyaránt az eredeti mű anyagaihoz kötődnek. De nézzük, mi a helyzet akkor, ha a formai elemekben zavar támad, azaz a műtárgy matériája megcsonkul, természetes öregedés vagy egyéb tényezők következtében megsérül? (1-3. kép) Ilyenkor a műalkotást veszteség éri, nyelvi egysége, jelrendszere megbomlik. A pusztulás mértékétől függően érthetetlenné, „olvashatatlanná” válik a szellem üzenete, összezavarodnak az egészet alkotó összefüggések. A műtárgy ebben a formájában a befogadó számára élvezhetetlen, elveszti esztétikai élményszerző szerepét. A restaurátor feladata, hogy a műtárgy anyagának megőrzésén túl a töredékké széthullott művészeti alkotásban rejlő esztétikumot a lehető legteljesebb mértékben újra érvényre juttassa, a töredékes eredetit értelmezze. Mivel a hangsúly a hiteles helyreállításon van, ez a tevékenység - a műtárgy eddig ismertetett jellemzőiből adódóan - erősen támadható. Ezért a restaurátornak állandóan mérlegelnie kell, meddig mehet el a munka során, hogy az elveket és a gyakorlatot optimálisan összeegyeztesse. A műalkotás sajátos nyelvi rendszerének ere-3 Gombrich, E. H.: Művészet és illúzió, Gondolat kiadó, Bp, 1972 8
