Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 3. (Székelyudvarhely, 2003)
Morgós András - Domokos Levente: A magyar múzeumi restaurálás kialakulása Erdélyben. Nemes erdélyi magyar restaurátorok
Molnár Viktor és Kemény József. Mindketten a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában dolgoztak. Molnár Viktort a tár laboránsaként említik az iratok (1918. 09. 11.-i levél- Érem és Régiségtár 228/918.), aki 1864-ben került a múzeumhoz és 1918-ban halt meg. Munkájáról ezidáig nem sikerült többet megtudni. Kemény József mechanikus, 1876-tól hosszú időn keresztül (1923-ban még kéri restaurátori kinevezését) vastárgyak és fegyverek restaurálását végezte. Egyik kiemelkedő munkája a Dunapentelén előkerült rossz megtartású római sisakok restaurálása és rekonstrukciója volt. Az általa végzett munka leírását a feltáró régész tollából ismerhetjük meg (Hekler 1911). A Magyar Nemzeti Múzeumban az 1910-es években a dokumentumokban több tisztítást, konzerválást végző munkatársra is történik utalás. így, a múzeumban 1919- ben a restaurálást végző alkalmazottak képzettségét ellenőrző és igazoló „muzeális műszaki vizsga” jegyzőkönyvében nem csak a nevek találhatók, hanem a feltett kérdésekből az is kiderül, hogy Eberhard János, Tóth József, Hűek Lajos milyen jellegű restaurálási munkát végzett (Gerelyes 1967). A nemzet első múzeumában a restaurátorok létszáma csak lassan emelkedett, 1949-ben az eskütevők között 11 restaurátor nevével találkozunk (K-726-1949-16984, Fejős 1955), 1976-ban a számuk 16 fő (N. N. 1966). Feltétlenül meg kell emlékezni a múzeumi tárgyakra vonatkozó első, magyar nyelvű restaurálási szakcikkről. Ezt a színes egyéniségű (régész, restaurátor, utazó, gyűjtő) Fenichel Sámuel írta 1891-ben. A témával Fenichel életrajzánál foglalkozunk részletesen. A 19. sz. végétől a 20. sz. közepéig a restaurálást - akkor esetenként preparálásnak is nevezték - végző múzeumi személyek, képzettség nélküli mindenesek és iparosok voltak. Nem csak restauráltak, hanem mindenféle múzeumi segédmunkát is végeztek (javítást, takarítást, kiállítási munkákat stb.). A legritkább esetben nevezték őket restaurátornak, konzervátornak, inkább múzeumi szolga, műszaki altiszt, egyéb altiszt, egyéb műszaki személyzet, műszaki segédszemélyzet, (műtárgy!?) takarító, laboráns, preparátor megnevezéssel illették. A restaurálásokról általában nem készült dokumentáció, amely tartalmazta volna, hogy milyen eljárást, anyagokat használtak. Ennek oka, hogy a restaurálást végzők azt titokként kezelték. A helyzet csak az 1960/70-es években 4 K-726= a Széchenyi Könyvtárban az Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsa 1922-1949 és a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa (1934-1949) iratgyűjteményének azonosítója kezdett megváltozni, a restaurátor képzés általánossá válásával párhuzamosan. 3. A múzeumi restaurálás kialakulása Erdélyben Erdély legjelentősebb múzeuma a kolozsvári Erdélyi Múzeum volt. Ennél fogva természetesen az erdélyi restaurálás kialakulásában is vezető szerepet játszott. Az Erdélyi (Országos) (Nemzeti) Múzeum megalapítását az 1841-43. évi kolozsvári országgyűlés határozta el 1842. december 23 -án a múzeumra 100 000 forintot irányoztak elő. Mivel 1848 május 30-án kimondták Erdély unióját Magyarországgal, a múzeum felállításának a kötelessége erdélyi hatáskörből átkerült az egységes hazára. Emiatt és az 1948-as események következtében csak 1859. november 29-én kerülhetett sor a múzeum felállítására. Elhelyezésére gr. Mikó Imre felajánlotta a kolozsvári Külső-Szén utcában lévő, 10 holdas parkban épült kilencszobás villáját. A múzeum a következő gyűjteményekből állt: Könyvtár, Érem- és Régiségtár, Álattár, Ásványtár, Növénytár. Mindegyik tár élén az állam által kinevezett igazgató állt, akik egyben az EME választmányának is a tagjai voltak. Neves igazgatói: Finály Henrik, Posta Béla, Roska Márton. Kiadványai: Erdélyi Múzeum-Egyesület Évkönyve (1861-1873, Új folyam: 1874-1914), Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából (1910-1919), Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából (1941-1944), Jubileumi Emlékkönyv (1938), Emlékkönyv (1944). Az Erdélyi Múzeumot az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME)5 tartotta fenn. Az EME és a megalakuló kolozsvári egyetem 1872-ben együttműködési szerződést kötött, amelyben az egyetem vállalta, hogy a múzeum számára biztosítja a szakembereket, a helyiségeket és az anyagi eszközöket a gyűjtemények fenntartásához. Ennek fejében használhatja a gyűjteményeket az oktatáshoz. Már az Erdélyi Múzeum Egyesület 1859-ben megjelent alakító közgyűlése felismerte a műtárgyak védelmének, konzerválásának a fontosságát. 5 Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) a legrégebbi erdélyi tudományos egyesület 1859-ben alakult Kolozsváron gr. Mikó Imre kezdeményezésére. Bölcsészeti, nyelv- és történettudományi-természettudományi-, Orvostudományi-, Jog- és államtudományi szakosztályain keresztül az erdélyi magyar irodalmi és tudományos élet fellendítését tűzte zászlajára. Az egyesület 1949-ben megszűnt, 1990-ben újra kezdte működését. Az egyesület tartotta fenn az Erdélyi (Nemzeti) Múzeumot, 1874-től kiadta a számos tudományágnak publikációs lehetőséget adó Erdélyi Múzeum c. kiadványt. Az Erdélyi Múzeum első folyama 1917-ig jelent meg, az új folyam 1930-ban indult. Megjelenése 1947-1990 között szünetelt, 1991-től újra indult. 10
