Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Szász Tibor András: Szádokfák szerepe, tisztelete és emléke Székelyföldön
Szász Tibor András SZÁDOKFÁK SZEREPE, TISZTELETE ÉS EMLÉKE SZÉKELYFÖLDÖN Az „imafája” forma különös párhuzamot mutat az „istenfája”kifejezésünkkel. A birtokosi viszonyt kifejező alak mindkét esetben úgy nyomatékosítja a hovatartozást, hogy kizárja az azonosságot. Tehát az „imafájának” nem funkciója, hogy az imát (devotio-t) gerjessze, kiváltsa, mint ahogy az „istenfája” sem istenábrázolat vagy isteni tulajdonsággal felruházott élő vagy holt fa. O maga nem isten, hanem az isteni szférával való találkozás terének egyik meghatározó kelléke. (1. kép) A legrégebbi időktől a legkülönbözőbb vallású kegyhelyek tartozéka volt az időtlenséget, kontinuitást sugárzó élő fa: az egyetlen „lény”, aki folyamatosan létezett és bizonyságul hívható tanúja volt eseményeknek, ottléteknek, áldozatoknak, hallója imádságoknak, fogadalmaknak. Különös, hogy a szent fának tartott kislevelű hárs (a Tilia Cordata) úgy a Körösök mentén, mint Székelyföldön szádokfa, zádokfa, szodokfa néven ismeretes. Sokáig a név sémita eredetét se tartottam kizártnak. A „ZDK” tő a „szent, állhatatos, igaz” jelentés konnotációit hordozza. A „caddik” olyan személyt jelöl, aki szigorúan, de egyszersmind belső, lelki indíttatásból tartja be az isteni törvényeket. Ez nem ördögtől való dolog, hiszen az Etelközben több judaizáló vagy ókeresztény irányzat fejtette ki hatását az ott élő népcsoportokra. A kunok szókincsének egyharmada sémita eredetű, különösen a szent dolgok terminus technicusai. A (ó)török nyelvek szókönyvében1 a SzDG tő világos és elterjedt jelentéssel bír. A G a mi dzs betűnk felé hajlik kiejtésben, mely zs, gy, kh hangzóvá erősödött vagy lágyult különféle nyelvekben. Úgyszintén a D legtöbbször T hangzást vett fel. Tehát jelzem: volt egy ősi nyelv, az (ó)török, melynek számos jelenlegi rokona, ága és oldalága él és virul, úgymint a török, ujgur, kirgiz, kun, avar, tatár, mongol, türkmen, karaim stb. Léteznek közös szótövek, melyek a gerincét adják a jelzett nyelvcsoport nyelveinek. Ezek hasonló jelentéssel bírnak, és ha el is térnek jelentésükben, ugyanannak a fogalomnak rokon vagy áttételes értelmét hordozzák. Ugyanúgy, ahogy történik a latinban és utódnyelveiben. A SDG tő-SzaTiDzs formában azt jelenti „eladni”. Jelent kereskedelmet, eladási árat, alkut. (Ebből származik a szatócs szavunk.) Mélyebb értelmében azt a visszavonhatatlan pillanatot jelöli, amikor a kétoldali szövetség megpecsételődik, „megkötődik”. Erre utal két kifejezéssé vált formája is. „Összehúzza köntöse két szárnyát és leül.” Itt az „összehúzza” értelemben szereplő „szidig” forma megfelel a magyarban jól ismert „összeszedi magát”, „összekapja magát” gesztusnak, amikor a szétszórt ember igyekszik a csoporttól elvárt méltóságos és rendezett állapotba hozni magát. A „szid” szavunk is a megleckéztetést, „ráncbaszedést” jelenti. Egy más, kifejezéssé kövesük szólásmondásban is szerepel több régi szövegben: ”ne engedd ki összeszorított fogaid közül”, azaz őrizd meg gondosan megtartott titokként az elhangzottakat. Mikor Rákóczi leveleit a száz hársfa alól vagy „sub rosa” keltezte, ez alatt nemcsak konkrét helyet jelölt: ezáltal jelezte az írottak bizalmas jellegét is. A vonulat kibontásában a továbbiakban a nyelvészeknek és etnobotanikusoknak jutna nagy szerep. 1. Clauson 1972. 799-800. 234
