Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Vekov Károly: A székelyek és a kora középkori Erdély
TANULMÁNYOK A SZÉKELYSÉG KÖZÉPKORI ÉS FEJEDELEMSÉG KORI TÖRTÉNELMÉBŐL ját).15 Karácsonyi állításával ellentétben16, aki szerint közvetlenül a honfoglalás után nem működtek a sóbányák Erdélyben, igenis van tudomásunk a korai sóbányászatról.17 (Sőt, elméletileg még az sem kizárt, hogy az állattartó magyarok már a honfoglalás előtt is Erdélyből szerezték volna be az állataik számára szükséges sót.) A honfoglalás előtt Dél-Erdélyben régészetileg is adatolt, hogy Gyulafehérvár környékén az ott megtelepedett bolgár közösség volt az, amelyik kezében tartotta a só kitermelését.18 Nem hiába kérte 892-ben Arnulf frank király Laodimir, azaz Vladimir bolgár kánt, hogy — nyilvánvalóan az erdélyi sóbányákból, mert csakis ezekről lehet szó - ne biztosítsanak sót a morváknak. A régészeti leletek tanúsága szerint Dél-Erdélyt, ideértve ezt a bolgár közösséget, a honfoglaló magyarok hatalmuk alá vonták19 és nyilván gondoskodtak arról, hogy a sókitermelés a továbbiakban se szüneteljen. Hogy ez így volt, hogy igenis fontos volt a honfoglalók számára a só és, hogy nem szünetelhetett ennek kitermelése, bizonyítja a mintegy évszázad múlva Szent István és Ajtony között kirobbant konfliktus. Ennek a nagy Gellért legenda indoklása szerint egyik fő oka az volt, hogy Ajtony „a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is hatalmat gyakorolt, a folyó révhelyein egészen a Tiszáig vámosokat és őröket tartott...”.20 Mivel ezáltal Ajtony megakadályozta, visszatartotta a Maroson az Alföld, azaz az ország központja felé a sószállítást, megfosztva őket ennek használatától, ami létkérdése volt az Erdélyen kívül élő magyarságnak, teljesen nyilvánvaló István király határozott fellépése. Maga a konfliktus kimenetele, azaz Ajtony hatalmának felszámolása is jelzi milyen nagy volt e konfliktus tétje. Ám a legfontosabb mégis az a tény, hogy ekkor is folyt a só kitermelése Erdélyben. A sójövedelem jelentőségét egy jóval későbbi forrás is tükrözi, nevezetesen III. Béla király 1183. évi jövedelemjegyzéke, amely külön is feltünteti a király jövedelmei között, a nagyságrendjét tekintve egészen jelentős sójövedelem összegét is.21 Mindezeken túl a korai erdélyi sókitermelés jelentőségére utal Györffy György egyik kulcsfontosságú felismerése, miszerint az erdélyi királyi ispáni székhelyek, a majdani vármegyék központjainak nagy része az Erdélyi-medence nyugati szélén, közvetlenül a sóbányák mellett találhatóak: Szolnok megyében Désakna mellett Dés, Doboka megyében Székakna mellett a megye névadó vára, Doboka, a kolozsi sóbánya közelében Kolozsmonostor, illetve Kolozsvár, Torda vára közelében a tordai sóbánya, míg feltehetőleg Fehér megyéhez tartozott a Szeben melletti Vízakna.22 Maga az a tény, hogy e birtokok királyi tulajdonban voltak,23 szintén azt bizonyítja, hogy ezek a hatalmi központok a későbbiek során is megőrizték jelentőségüket, amikor a gyarapodó lakosság növekedésének következtében az illető várispánsági 15. „E tartomány pereme felé sok nagy tó van; partjaikon sós források fakadnak, melyeknek vize, mihelyt a tóba ömlik, jégre emlékeztető, kemény sótömbbé válik. A sótelepekből Batunak és Szartachnak nagy jövedelme van, mivel egész Oroszországból ide járnak sóért, és minden megrakott taligáért két vég gyapotkelmét adnak fel yperpera értékben. A tengeren által is sok hajó jön sóért, ezek mind terhük nagysága szerint fizetnek.” Rubruk 1965. 122. 16. Karácsonyi 1896. 17. 17. Sebestyén 1897. 161. 18. Bóna 1989. 95., 105-106. 19. Bóna 1989. 94-96. 20. Bóna 1989. 116.; ÁLL 80. A latin szöveg: SRH. 489-490. 21. „Ugyancsak neki sójából tizenhatezer márkája van.” Kristó — Makk 1981. 82. 22. Györffy 1987. II. 104-105. 23. Paulinyi 2005. 13-14. 15
