Demeter István - Miklós Zoltán: Nyikó menti díszített tetőcserepek. Építészeti sajátosságok a Fehér-Nyikó-völgyében (Székelyudvarhely, 2005)
Termelési folyamat
szárító fából készült, jól szellőző, fedett szín volt. Ha nagyobb megrendelésnek kellett eleget tegyenek, tehát a szárítólapockákra hamarabb szükség volt, akkor mihelyt annyira megszilárdultak a cserepek, hogy le lehetett azokat választani, élükre állítva fenyőágasan összerakva tovább szárították. Hogy hány cserepet készítettek egy év alatt, arra vonatkozólag nincsenek pontos adataink, azonban megfelelő munkatempóban egy személy naponta akár ezer cserepet is képes volt megformálni.47 A szárítást követően, az égetést csak tapasztalt mester tudta elvégezni. A megszáradt cserepeket, négyszög alakú tömböt formálva, élükre állítva egymásra helyezték, és fából tüzet raktak alájuk. Az ilyen módon kialakított katlant szalmával és földdel szigetelték. Ahhoz, hogy ne repedezzenek meg a cserepek, a katlant csak fokozatosan melegítették fel. Egy-két nap múlva nagyobb tüzet raktak, majd az átégés után az égetőnyílásokat is leszigetelték, s leghamarabb egy hét után bontották szét. A gyártott cserepek méretei viszonylag szűk paramétereken belül váltakoztak. Azonban még ugyanazon műhelyek sem állítottak elő méretben azonos terményeket. Átlagosan harmincnégy és harminchat centiméter között váltakozott a tetőcserepek hosszúsága, ezek szélessége pedig tizennyolc centiméter körüli volt. Vastagságuk viszont egyetlen esetben sem haladta meg a másfél centimétert. Mindezen különbségek ellenére - adott mester esetében - törvényszerű volt a cserepek formájának azonossága. A térségben gyártott tetőfedők között egyaránt fellelhetők voltak a kúpalakú, a mázas, a hódfarkú, a gömbölyű, vagy háromszög alakban végződő cserepek. Ezen túlmenően pedig a sima felületre - karcolással - felvitt díszítés, monogram, vagy egyéb felirat tette különlegessé a kész terméket. A valamilyen motívummal ellátott és a díszítetlen cserepek közti számbeli arány meglehetősen az utóbbiaknak kedvez. 47 Az ezres darabszám általános volt mindenik cserépvető műhelyben: „Úgy hívtuk, akik jöttek, hogy ezerszámosok. Egy asszonynak ezer darabot kellett vetni, s akkor ötven darabot az ezerre még csinált, mert az volt a szupra, hogy elszakadt, ugye, száradtában a cserép." (Gazda 1993. 58.) 28
