Szabó András: Csíkzsögöd. Nagy Imre képtár (Székelyudvarhely, 1996)

nek tartják. Egyik állítás sem igaz, bár mint mindenik igazi művész, ő is bejárta a nagyvilágot — Ausztriát, Olaszországot, Németországot, Londont, Párizst —, és nagy mesterek, nagy korok művészetét tanulmányozta. Tapasztalatokat szerzett — tehát valamelyest az ót megelőző nagyokhoz igazította a tudását, s úgy tért haza, hogy szellemileg is meg önnön valóságában is visszaadhassa magát a szülőföldjének.

Banner Zoltán, a kolozsvári származású, s ma Békéscsabán élő művészettörténész szerint, igenis beszélni kell egy székelyfestóiskoláról, amelyet a Nagy István — Márton Ferenc — Nagy Imre festöhármas teremtett meg és rakta le az alapjait.

Egy látásmód- és koncepciómagot hoztak létre, amely köré később, a székelyföldre hazatért vagy ide települt művészek csoportosulhattak.

Imre bácsi a soha meg nem állapodott politikai — s egyben művészetpolitikai — viszonyok miatt, bensőséges művészetet gyakorolt. Mondhatni, elszigeteltségben alkotott. Önmagát — mai szóhasználattal élve—, nem menedzselte, munkáit nem bízta műkereskedőkre és az életművének a jövőjéről is ehhez az elvhez mérten gondoskodott. Talán az 1918-ban Zürich-ben eltűnt rézkarcok és a II. világháború végén a Csíkszeredái bank pincéjéből elveszett festmények kivételével, nem hiányzik Nagy Imre alkotás. Minden alkotása megvan, minden alkotásának igyekezett gondját viselni, s majdnem bogarasán ragaszkodott az életmű egybegyűjtéséhez. Néhány művét sikerült is visszavásárolnia, hogy lehetőleg az összesét együtt tudhassa.

Ez életmódja, művészi hitvallása volt neki.

Ezt érezhette ki Kányádi Sándor a Noé bárkája féle című képből, s nyomban verset írt ugyanezzel a címmel és a következő megjegyzéssel: „a Nagy Imre festmény hátára".

„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.

10