Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)

az első oldalra, s szinte azonnal belemerültem az olvasásba. Magával ragadott a történet. Talán azért, mert magamat is „életre kellett támasztanom”, akárcsak a doktort a könyvben. Annyira elmerültem a könyv világában, hogy észre sem vettem, amikor a gazdasszonyom belépett. Aprót köhintett, s én döbbentemben, s félelmemben majd’ elejtettem a könyvet. Azt hittem kiabálni fog, és azonnal kiadja az utamat, vagy hívja az urat, hogy előtte is megszégyenítsen. Ehelyett csak odajött, s kivette kezemből a könyvet. Megvizsgálta a címet, majd legnagyobb meglepetésemre visszacsúsztatta a kezembe, mondván, hogy ő is nagyon szereti ezt a darabot, olvassam csak tovább nyugodtan, de vigyázzak, nehogy a munka rovására menjen. Könnyek szöktek a szemembe, nem csak a megkönnyebbüléstől, de a szeretettől is, amellyel a könyvre majd rám nézett a nagyságos asszony.

Hamar elolvastam Dickens művét, s drága gazdasszonyom újabbakat ajánlott. Imádta a könyveket, és örömet lelt abban, hogy megoszthatja velem ezt az érzést. És a könyvek segítettek, hogy elmeneküljek a valóság, de, ami a legfontosabb, önmagam elől. Azonban sokkal többek is voltak, mint csupán a menekülés lehetősége. Tanítottak. És hatalmat adtak a kezembe: a teremtés hatalmát. Rájöttem, hogy néhány szóval életet adhatok egy szereplőnek, egy világnak. Visszaadhatok egy olyan életet, amit én magam vettem el. És írni kezdtem.

És hogy örvend a szívem, Istenem, hogy írni kezdtem. Hisz így kezdődött minden. Ugye emlékszel még a délutánra, mikor bementem a folyóirat épületébe? Ugye emlékszel még rá, hogy tőled kértem útbaigazítást annak reményében, hogy én is a laphoz szegődhessek, s talán müveimet közölhessem ott? És ugye emlékszel még, hogy beléd szerettem? Most, hogy már tudod, miért vagyok az, aki vagyok, tudsz-e még mindig te is szeretni engem? Kedvesem, én meggyógyultam: az irodalom, és a szerelmed által. És néha az éjszaka sötétjébe és csendjébe burkolózó percekben újra annak a leánynak érezhettem magam, aki a körtefán olvasott és elmélkedett, és tiszta volt, és reménykedő.

Valamitől, azonban nagyon féltem. Attól, hogy újra elveszítem önmagam. Kitört a háború, s már javában lázonganak a tereken meg az utcákon. Attól féltem, hogy olyanná kell majd váljak, mint a tömegek: erőszakossá, vakká, szellemileg, s lelkileg elnyomottá. Ki tudja, mit tettem volna?

Ma reggel a bérház előtt tüntettek, s azt követelték, hogy mindenünket, amit a háború, s a haza védelmének javában fel tudunk

37