Körösfői Zsolt et al.: Bronzkori népek és vízigótok Székelyudvarhely határában (Székelyudvarhely, 2010)
ismert csata egyértelművé teszi, hogy Erdélyt nemcsak megszerezni, de meg is kellett tartani a gotoknak. Bánát meghódításáért Kr.u. 332-ben a vizigótok megtámadjak a szarmatákat, akik csak római segítséggel tudnak ellenállni. E hadművelet belső harcokat idézett elő Sarmatiaban, ahol a gót veszély ideje alatt egy felfegyverzett, alávetett törzs, a Limigantes (servi) szembeszállt az uralkodó szarmata törzzsel, az Arcaragantes-szel (sarmatae liberi). Erdély alsó, Maros-völgyi bejáratáért Kr.u. 335 körül már egy újabb barbár néppel kellett megküzdeniük, a Ceberik által vezetett gót sereg Visumar király itt letelepedni készülő vandáljait űzte el. Kr.u. 364-ben és 369-ben az Al-Duna mentéről kiinduló római támadások elől Athanaricus népével kénytelen a Déli-Kárpátokba és Dél-Erdélybe visszavonulni. Erdély feladásának időpontját illetően a régészettudomány egységesebb állásponton van, minta betelepedés kérdésében. Általánosan elfogadott vélemény, hogy a Marosszentanna-Csernyahov-kultúra végét a hunok előrenyomulása jelenti, ami a gót uralom összeomlását idézi elő. A gót birodalom végét és az azt követő eseményeket Ammianus Marcellinus Róma története című olvasmányos művéből ismerjük. A hunok először az osztrogótokat (Csernyahov-kultúra) győzik le, királyuk, az Amal nemzetségből eredő, százéves Hermanarich/Ermenrichus a monda szerint öngyilkos lett, fia Whitimiris csatában esik el. Az osztrogótok egy része hun szolgálatba áll, a menekülők Hermanarich még gyermek unokája, Viderichus és két vezére Alatheus és Saphrax irányításával átkelnek a Dunán, ahonnan majd később Itáliába vonulnak. A vizigótok hasonló sorsra jutottak. A legyőzött gótok egy része királyukkal, Athanaricussal az élen Erdélybe menekült, míg más részük Alavivus és Fritigern vezetésével a rómaiak engedélyével Moesiaba vonult. Két római helytartó, Lupicinus és Maximus visszaélése és élelmezési gondok vezettek el oda, hogy a vizigótok Konstantinápoly ellen támadtak, majd 378-ban Hadrianopolisnal győzelmet arattak, a római veszteséget növelte, hogy maga Valens császár is elesett a harcban. Ettől a pillanattól kezdődik a római birodalom „barbarizálódása". Kr.u. 381 körül, írott forrásokból nem ismert támadás (talán az ősellenség, a gepidák részéről) menekülésre kényszeríti Athanaricust és kíséretét. A gót király az Al-Dunán keresztül római területre menekül, és Konstantinápolyba érkezve hamarosan meghal. Ezzel lezárul Erdély gót korszaka, ugyanakkor a gótok történetében is új fejezet kezdődik, amelyet most már nem a Birodalom határainál, hanem azon belül folytatott római-barbár küzdelmek és a hunok előli folytonos menekülés jellemez. A gótok erejét jól érzékelteti, hogy Alarich egy olyan katonai bravúrt visz végbe, amit előtte senki sem tudott megtenni, még a rettegett hun ellenség sem: Kr.u. 410-ben elfoglalja Rómát. Régészetileg a gótok és szövetségeseik pánikszerű menekülését a hunok elől legjobban a Kárpátok szorosai közelében elrejtett kincsleletek bizonyítják. Rómaiaktól zsákmányolt aranyrúdakat rejtettek el Krasznán (6,69 kg), arany- és ezüst ékszereket Földváron (2,25 kg), érméket Tekerőpatakon, Borszéken, bronzérméket Zernyesten. Válogatott irodalom a gótok történetéhez Történeti források Ammianus Marcellinus (330-395): Róma története. Ford.: Szepesy Gyula. Budapest. 1993. Jordanes (Kr.u. 6. sz.): Getica. A gótok eredete és tettei. Fordította a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss Magdolna vezetésével. A jegyzeteket és a névmagyarázatokat írta Kiss Magdolna. Pécs. 2004. 15
