Székely Nép, 2010 (46. évfolyam, 59-60. szám)
2010-03-01 / 59. szám
ÉRZELEMMENTES JOGI SZEMPONTOK. Mi a jegyzőkönyvet támadtuk meg, mely két dolog miatt rótta ki a büntetést, mert a polgármester levette a zászlót, és mert kétnyelvű helységnévjelölést - tehát a magyart is alkalmazott hivatalos iratokban. Nem határozták meg, hogy honnét vették le a zászlót, nyilván a várható ellenérvre godolva, azt sem, hol szerepel a városnév. Én azt állítottam semmilyen törvény nem írja elő, hogy a zászlónak az épület tetején is ott kell lennie, csak azt, hogy az épület bejárata fölé kell kitűzni. Fényképpel bizonyítottam, ők a toronyhoz ragaszkodtak, nem a zászlóhoz, az ugyanis a helyén volt és van most is, kihágásról tehát nem lehet szó, még akkor sem, ha érzelmileg az eseményt a román közvélemény másként értékeli. Nem arról beszéltem, hogy egy nemzeti szimbólumot sérelem ért, hanem a törvény szerint hol a helye. Ok köntörfalazva úgy érveltek: levették azt a városházáról, de nem tudták azt bebizonyítani, hogy azt a tornyra kell kitűzni, mert a törvény ilyet nem ir elő, onnan levenni nem bűncselekmény, se nem kihágás. A magyar helységnév használatát az akkori törvény valóban nem engedte meg, viszont úgy fogalmaz: a hivatalos iratok szövegében a román használandó. Nos, a mi esetünkben Sepsiszentgyörgy neve nem a szövegben, hanem az irat fejlécében szerepelt a román megnevezés mellett magyarúl is, jeleképpen annak, hogy az iratot a városi hivatal bocsátotta ki. Fénymásolatot mutattam fel, hogy Temesváron is használták a kétnyelvűséget, az ottani prefektus ezt természetesnek tartotta, és nem büntetett miatta. Volt más szakmai érvem is, tulajdonképpen ez jött be. A jegyzőkönyvnek a román törvények szerint is alkotó része kell legyen a kifogásolt cselekedet dátuma, és a jegyzőkönyv ezt nem tartalmazta, nem határozták meg pontosan, mikor is történt a zászlóvétel. Ennek hiányában pedig megsemmisithetővé vált. Az ítélet amellett, hogy ismerteti mindazt, ami történt, arra hivatkozik, hogy egy olyan jegyzőkönyv, ami még a kifogásolt esemény időpontját sem tartalmazza, nem lehet érvényes, miként azért sem lehet az, mert nem válaszol az általunk felhozott érvekre, már pedig a válaszadás kötelező. A szóbanforgó strassbourgi Ítélet tehát formai és elvi indokokra egyaránt hivatkozik, fontosságát az egyenjogúsításunk felé tartó hosszú menetelésben kár volna kisebbíteni. Jelentőségéről még alighanem sok szó fog esni. Két szempontból jelenthet nyereséget számunkra. Ettől kezdve Romániában nem követhetnek el olyan törvénytelenséget anélkül, hogy ne kellene számolniok azzal, hogy ez a nemzetközi bíróságok elmulasztását vonná maga után. Számíthatunk arra, hogyha a kisebbségi jogokról lesz szó, akkor is létezik elbírálás számunkra, nemzetközi jogvédelemben részesülhetünk. Ahhoz képest, ami a II. Világháború után történt, ilyenre még nem volt példa. Háromszéken ez az első Strassbourgban megnyert per. De az összmagyar területet nézve is, az első olyan ügy, melyben a kisebbségi jogok problémája is felmerült és azt a magyar kisebbség nyerte meg. Az ítélet áttételesen bár, de kimondja, ha bántanak már megadott jogainkban, akkor azt törvényszegésnek fogják nyilvánítani. A brósági tanács tagjai közül egy román volt. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hármas tanácsáról van szó. EGYÉBB PEREK. A Csángószövetség a magyarnyelvű oktatást kívánta meghonositani a Csángóföldön. Azzal akarták a Csángószövetséget is betiltani, hogy a törvény nem engedi meg a magyarnyelvű oktatást a csángó falvakban. Azt kívántuk bebizonyítani, hogy ami ott történik a román törvények szerint sem minősülhet oktatásnak. Mivel az iskolákból kitiltották, szabadidős tevékenység volt. Nem hivatalos órarendben foglalkoztak a gyermekekkel, és jegyet sem adtak nekik. A törvény által oktatásnak megfogalmazott folyamatnak nem lehet nevezni, bár többen vettek részt rajta. Az alkotmány pedig biztosítja, hogy szabad idejében mindenki azt tesz, amit akar. Ezt megnyertük úgy az első fokon, mint a megyei törvényszéken. Nem tudták sem az oktatást, sem a Csángószövetséget betiltani. A Háromszék Táncegyesületet egy alkalommal pénzbírsággal sújtották, mert egy előadáson elénekeltek egy dalt, mely sokak fülét sértette. Hogy ne legyen belőle politikai ügy, nem az énekért perelték be őket, hanem azért, mert kazettáikról hiányzott egy bélyeg. Nem tagadhattuk, hogy a vád áll, viszont arra hivatkoztunk, hogy nem fért bele az idejükbe, hogy azt megtegyék. Azt kértük a bíróságtól, hogy intsék meg és figyelmeztessék őket a szabálysértésre azzal, ha még egyszer előfordul, pénzbírsággal sújtják őket. Az érvelés hatott. A kétszázmillió büntetés az együttes felszámolását jelenthette volna, s az egyetlen magyar Táncegyüttes csődbejutásának nyilván meglett volna a negativ visszhangja. A jogászi mentalitás méltatásában okvetlenül abból kell kiindulni, hogy azóta a Csángóföldön az iskolák egyrészében a magyar oktatás is tantárggyá vált. 7. oldal
