Székely Nép, 2008 (43-44. évfolyam, 55-56. szám)
2008-03-01 / 55. szám
jelentős számban ennek az esélyét, mert az a környezet, melyet évtizedekkel előbb elhagytak, merőben megváltozott. Néhányan megpróbálták a hazatelepedést, elsősorban gazdasági érdekeltség révén, de az a rendszer, mely nyíltan, vagy burkoltan egy vállalkozó életét meghatározza Erdélyben, attól az itteni magyar már távol került. Egy esetről tudok, akinek bejött, s hatnyolc olyan esetről, ahol fél év után az érintettek visszajöttek A svéd társadalom erőteljesen nacionalista. Van-e ennek negativ hatása a SMOSZ törekvéseiben? A nacionalista szót azért nem használnám, mert az utóbbi időben sok negativ tartalom tapadt rá. A svédek sokkal nyitottabbak, mint más nemzetek. Ha a svéd társadalom úgy ítéli meg, hogy az illető nemzetiség nem ellenséges, s lojális állampolgárként igyekszik beilleszkedni a társadalomba, akkor segíti. A svéd bavándorlási politika a 80-as évek végén óriási hibát követett el, hisz azt megelőzően csak európai országokból jöttek ide bevándorlók, magyarok, lengyelek, a volt jugoszláviai államok területéről, olaszok, akiknél a kulturális különbözőség lényegesen kisebb volt, mint későb az igen nagy számban érkező harmadik világból menekülteknél, akiknek beilleszkedése, munkába állítása sokkal bonyolultabb volt. Tehát vannak régi bevándorlók, s újak, akiknél súlyos szegregációs problémák jelentek meg s ezeknél beszéltetünk konfliktusról, ha egyáltalán az szóra érdemes. Összességben az ország törzslakói büszkék arra, hogy svédek, s nagyon sok mindenben toleránsak, segítőkészek. Svédországban olyan támogatásokat, segítségeket biztosítanak, melyek talán egyedülállóak egész Európában. Én még olyan magyarral nem találkoztam itt, aki törné az anyanyelvét. Mivel ma-gyarázható ez? A nyelvet őrizzük, ápoljuk, gyakoroljuk. Mi nem azért jöttünk ki, hogy két hónap múlva affektáljunk, törjük a magyar nyelvet, nekünk menekülni kellett, vagy úgy hozta az egyéni sorsunk, hogy ide vetődtünk, s komolyan gondoljuk, hogy a nemzet a nyelvében él, ezért ápoljuk, őrizzük, továbbadjuk a gyermekeinknek, s ez a világ legtermészetesebb dolga. Hamar rájöttünk, hogy megmaradásunkat pusztán önmagunk erejéből nem tudjuk szavatolni, s mivel mi a magyar nemzet részének tartjuk magunkat, s úgy véljük, hogy a svédországi magyarság által az évek folyamán szerzett tudás, kapcsolatrendszer igen komoly tőke lehet vagy lehetne a Kárpát-medencei magyarság részére, de az összmagyar vérkringésbe való bekapcsolódásunkat már önerőből nem tudjuk megvalósítani. Evek óta kérjük, hogy az otthoni politikai elit ismerje fel annak lehetőségét, hogy a kapcsolatunkban, tudásunkban rejlő tőke megfelelő módon, szervezetten, mindenki számára előnyösen kamatoztatható lehet. Nem csak gazdasági, egészségügyi, oktatási, hanem tudományos kapcsolatokra is gondolok. Az élet minden területén rendkívül sok, s nagyon jó pozícióban élő tagunk van, akik megfelelő módon szervezett, s odafígyelően kezelt esetben szívesen dolgoznának olyan célokért, mely az összmagyarság ügyét szolgálná, de a választott hazánkét is. AKIT MEG KELL MENTENI IVÍélységes felháborodás vett rajtam erőt, mikor elolvastam Vasvári Anna cikkét a február 8-i Háromszékben. Már elegem van abból, hogy a kitelepedett, szülőföldjüket megtagadó személyek hazatérésük alkalmából az ittmaradottakat hülyéknek nézve, a demokráciáról tartanak leckét, pl. igy: “de nálunk Svédországban...” Jómagam történetesen a levélíró által említett két iskolában dolgozom, az “állomásiban”, amelynek Ady Endre-iskola a neve, és a Nicolae Colon Általános Iskolában. A cikkből az derül ki, hogy Vasvári Anna teljesen tájékozatlan a két iskola ügyében, de hát mit is lehet elvárni egy olyan tanártól, aki hosszú ideje Svédországban idegen gyerrekeket oktat-nevel, ahelyett (ha már annyira fáj neki a helyzet) itt maradt volna saját nemzete sarjainak nevelésére, oktatására. Tájékoztatására elmondom, hogy egyáltalán nincs szó “lepattant iskoláról”, meg is hívom egy-egy látogatásra, hogy a helyszínen legyen könnyű saját magát megcáfolnia. A nyugati demokráciában illett volna megtanulni, hogy alaptalanúl nem sérthetünk meg senkit - ebben az esetben sem a tanulókat, sem a szülőket, sem a pedagógusokat. Az alaptalan megalázást a törvény bünteti. Inspekciós tapassztalataim alapján merem állítani, hogy a két említett iskola aspektusa és infrastruktúrája szempontjából felemelkedik az ön által dicsért iskolák szintjére. Hibásnak tartottuk és tartjuk most is az egyes iskolák által szervezett “tanulógyüjtési” akciókat, ami szelekciót eredményez és a jóképességű gyerekek beírásához vezet. A többivel mi lesz? Kiddobják? És mi lesz a gyerekekkel, ha minden pedagógus veszi a batyuját és elmegy Svédországba. Nem ! Itt maradunk, vállaljuk a sorsunkat, és többszörös munkával tudunk jó eredményeket felmutatni. Vasvári Anna beszél a tanulók szelekciójáról a “jó” iskolákban (Váradi József és a Székely Mikó), én pedig folytatnám a pedagógusok szelekciójával, amiről nem tudhat, hisz ezek a hírek nem jutottak el Svédországba. Mikor országszerte megtörtént az osztályok létszámának csökkentése, ez a folyamat a pedagógusok leépítését is hozta magával. Ekkor a mi iskolánkból két tanárnő került az ön által dicsért Váradi József Általános Iskolába, egy tanárnő pedig a Mikes Kelemen Főgimnáziumba, és ezt a listát folytathatnám. Tehát a dicsért előkelő iskolákban is jó padagógusok tanítanak, mint a “meg kell menteni” iskolákban. A hazai körülmények közepette ön felteszi azt a kérdést: “és mit tesz erre a székely?” Az én válaszom pedig az, hogy itthon marad, és - ha igazi pedagógus - felvállalja a “kidobott” gyerekek oktatását - nevelését is. Semmi esetre sem az a megoldás, hogy nyakába veszi a nagyvilágot. De ha mégis igy hozná a sors, mikor szülőföldjére visszatér, ne sértegesse, ne alázza meg itt maradt embertársait. Ennyi műveltséget megtanulhat “majmolni a Nyugattól”, ha pedig nem, akkor kár volt több évig ott élni több éven keresztül. Akit meg kell menteni, az az elcsángált pedagógus, és nem azok az iskolák amelyeket amúgy a helyi közösségek tartanak _ fenn, ameddig a működésűket szükségesnek tartják. És kaphatnának több megbecsülést és tiszteletet azoktól, akikért dolgoznak. Végezetül biztosítani szeretném Váradi Annát, hogy nagyon sok együtt érző pedagógus, diák és szülő áll mögöttem, és jó pár embert képviselek “szóvivőként”. Székely Gizella tanárnő, Ady Endre Általános Iskola. 6. oldal
