Székely Nép, 2007 (42. évfolyam, 53-54. szám)
2007-03-01 / 53. szám
Á MAGYARSÁG JÖVŐJÉÉRT AZ IRODALOM EREJEVEL Városaink és a magyar irodalom és kultúra bonyolult összefüggéseiről faggattam Pomogáts Béla irodalomtörténészt Nagyváradon, a Partiumi írótáborban.- Az irodalmak általában városon születtek, és a városok mindig az irodalom tűzhelyei voltak. így van ez a magyar irodalom esetében is? A magyar irodalom a 19. század harmincas évéiig nem kifejezetten városi jellegű irodalom volt. Legnagyobb íróink falusi udvarházakban írták műveiket. Valójában Kisfaludy Károlyhoz és a reformkorhoz fűzhető az a történelmi és művelődéstörténeti tett, hogy Pest-Budára költöztették a magyar irodalmat. Ettől kezdve (Pest-Buda) Budapest lett a magyar irodalom, a magyar művelődés központja. Aminek nem éppen kedvező következményei is voltak. Korábban ugyanis a magyar irodalom többközpontú diffúz képződmény volt. Attól kezdve, hogy Budapest az irodalom fővárosa lett, a korábbi kulturális központok szerepe háttérbe szorult, sok város kultúrája meggyengült, és csak a 19. század végén, a 20. század elején kezdődött el egy olyan kulturális decentralizáció, amit épp a felnövekvőben lévő új magyar irodalom, elsősorban a Nyugat támogatott. Milyen szerepet töltött be Nagyvárad ebben a folyamatban? Nagyvárad szerepe a maga polgári, gyorsan fejlődő kereskedő és iparváros voltában kulturális központtá vált, sőt Ady és társai révén a modem magyar irodalom egyik első szülőhelye lett. A decentralizációs folyamat legfőbb hozadékaként a nagyobb vidéki városokban folyóiratok és irodalmi intézmények születtek. A magyar városi decentralizáció igen nagy sikereket ért el az első világháború előtt. Ady Városos Magyarország című publicisztikájában (Világ, 1911. febr. 7.) így ír erről: „Ma Magyarország: a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit. A városok felejtsék el végre már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán, hetenként, városonként, alkalmanként. Ma már kezükben van az urak revolvere, a híres ‘mi vagyunk a magyarság’ nevezetű revolver is, tessék harcolni vele. Budapest, nemrégiben egyetlen olyan-amilyen magyar város, félbátorsággal meg tudta állni a helyét, s vétót mondott szükséges időkben. A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultúr-Magyarországra tömi. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s ha - úgy tetszik - a magyarság sorsát." Adynak ebben az írásában egy igen merészen megfogalmazott remény öltözött szavakba...- A 20. század elején tapasztalt fejlődésen okulva Ady úgy látta, hogy Magyarország sorsát a városok fejlődése fogja megoldani. Mert a városok voltak a tűzhelyei a gazdasági fejlődésnek, ők adtak otthont a polgárosulásnak, a városok voltak azok a központok, melyek egy soknemzetiségű országot elindítottak egyfajta nemzeti-etnikai homogenizáció felé.- Folyamatában tekintve a jelenséget, milyen kép tárul elénk?- A régi Magyarországon, a városoknak köszönhetően, a magyarság számaránya igen nagy mértékben növekedett. A kiegyezés idején a történelmi Magyarországon, Horvátország nélkül, a magyar lakosság aránya jóval ötven százalék aíatt volt (kb. 45 százalék), és az első világháború előestéjén és idején a szűkebb értelemben vett történelmi Magyarország lakosságának már 53-54 százaléka magyar. Ezt a folyamatot és az Ady által is megszólaltatott bizalmat tette tönkre a trinanoni diktátum. Amely a városok egész sorát szakította el az ország testétől. Az elszakított városokban pedig megindult a magyar etnikai elem és a magyar kultúra szétforgácsolódása, amely folyamat épp az ellenkezője volt a kiegyezés és az első világháború között lezajlott városiasodási és a magyarság számára etnikai értelemben is kedvező folyamatnak. Ha Ady látta volna mindazt, ami Trianon után történik, nagyon keserűen írt volna róla.- Látni nem láthatta, de váteszi képességekkel sok mindent megsejtett abból a sok rosszból, ami a későbbiekben bekövetkezett.- A nagy trauma ellenére a két világháború közötti korszakban a magyar városok valamennyire még tartani tudták magukat, jóllehet mind a bukaresti, mind a pozsonyi, mind a belgrádi kormány arra törekedett, hogy a városok magyar jellegét -betelepítésekkel, az adminisztráció tevékenységével, gazdasági intézkedésekkel - megtörje. Az 1910-es magyar és az 1930- as román népszámlálás adatai szerint megindult egy folyamat, amelynek a medrében az erdélyi magyarság - de ugyanúgy Felvidéken és Délvidéken is - sokat veszített ugyan korábbi etnikai erejéből, de igazi etnikai erejét még nem veszítette el. Az erdélyi magyar városok (41) nagy része 1949-1952 közt még megőrizte magyar jellegét, erejét. Nem kétséges, hogy egy évtizedek óta tartó hanyatló tendenciának vagyunk a tanúi. Ez fokozott felelősséget ró a szellemnek azokra az intézményeire, amelyeknek az a feladatuk, hogy - összefogva - legalább valamennyire megőrizzük helyünket és szerepünket.- A magyar irodalomban jelen voltvilága példám ... Mikszáthnál, Krúdy ^ Lászlónál, Kassáknál, Déry 'Tr&-. Kassa Márainál, Szekszárd Babitsnak Debrecen Móricznál, Nagyvárad Dutka Ákosnál, Marosvásárhely Peteleinél és Tolnainál, Kolozsváré Reményik Sándor és Dsida Jenő költészetében; a Nagyenyedé Áprily Lajos, Nagyváradé Horváth Imre, Brassó Szemlér Ferenc költészetében; Temesvárról Endre Károly versei adnak számunkra ma is érvényes képet, Marosvásárhelyről Moher Károly regényei, Székelyudvarhelyről Tomcsa Sándor, Dicsőszentmártonról Sípos Domokos művei tájékoztatják a mai olvasót is meglehetős alapossággal és hitelességgel. Itt az ideje, hogy cselekedjünk, hogy az a térvesztés, ami különösen az ötvenes évek óta, elsősorban a kommunista diktatúra, erőszak hatására ment végbe az erdélyi magyar városokban, megálljon, sőt a visszájára forduljon. Abban, persze, nemigen lehet bízni, hogy most hirtelen megindul egy magyar etnikai térfoglalás az erdélyi magyar városokban és egyszer csak elérkezünk oda, hogy Nagyvárad lakosságának a többsége megint magyar lesz, de abban talán igen, hogy jó programokkal, megfelelő stratégiával vissza hódíthatunk valamit ezeknek a városoknak a magyar leikéből. Valamiféle térnyerésről azért máris lehet beszélni. Nagyváradon is észlelni ilyen helytálló lelki erőfeszítéseket az egyházak, az irodalmi élet, nemkülönben a folyóiratok, a sajtó részéről. Elódázhatatlanul meg kell vizsgálni azokat a folyamatokat, amelyek a magyar városok elvesztéséhez vezettek. Őszintén, tudományos eszközökkel, minden pártpolitikai retorika mellőzésével kell ezt megtenni. Hogy lássuk végre tisztán, mi történt városainkkal nyolc évtized leforgása alatt. Ezzel párhuzamosan ki kell építeni a politikai közélet mellett a szellemi élet terén, mindenekelőtt az irodalomban az intézmények egész hálózatát, rendszerét, hogy a jövőben is megőrizhessük a magyarság jelenlétét, helyét, szerepét a Kárpát-medencében.- Magyarország az Európai Unió tagja lett. Lesz-e ennek hozadéka a magyarság számára?- Az Európai Unió ehhez nyújtani fog bizonyos lehetőségeket, hisz fokozatosan megszűnik az az elszigeteltség, amelyben az erdélyi magyarság Trianon óta élt. Azonban oda kell hatni, hogy megszűnjék az a hatalmi erőközpont és arrogancia is, amely az erdélyi magyarság életét el egészen máig nagyon szűk korlátok közé szorította. Az erdélyi magyar irodalomnak vállalnia kell a sarjadó remény képviseletét. Számot kellene adnia az erdélyi magyarság sorsának alakulásáról is. Úgy, ahogy azt a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom rendre megtette. Nekünk a szellem a legfőbb fegyverünk, tehát a szellem erejével kell helyt állnunk a történelemben. Megtartani azt ami a miénk. Aniszi Kálmán 5. oldal
