Székely Nép, 2004 (37-38. évfolyam, 53-54. szám)
2004-04-01 / 53. szám
az egyház lehet a mentsvár, esetünkben a református lelkipásztor. O reá vár a feladat: összefogni a kritikus helyzetre ébredt tétova tekintetű embereket. Ő önthet lelket beléjük, ő nyithat távlatot a szívekben és az elmékben. Magyarán: ilyen helyzetben Isten szolgájának misszionália kell. Alkalmasint erre döbbent rá most a falu fiatal lelkipásztora és főgondnoka, s mind a változásokra fogékonyak. Üdvös felismerés! Mert hiszen a magyar református egyház ipso facto nemzeti egyház: Isten után mindenha a nemzet szolgálatát tekintette legfőbb feladatának. Nincs állami magyar oktatási intézmény a faluban? Ki tiltja meg, hogy megszervezzék egyházi szinten? Ma sokhelyütt Erdélyben, ahol nincs magyar állami óvoda, iskola, az egyház veszi át az anyanyelvű oktatás-nevelés megszervezésének a feladatát. Magyarkakucson is meg kell tehát találni a bajok orvoslásának az útjait-módjait. Az oktatási, kulturális gondok orvoslására igencsak alkalmasnak ígérkezik a nagyon szépen felújított és kibővített, számítógéppel is ellátott gyönyörű parókia épületkomplexuma. Ahol a magyar gyermekek és fiatalok megfelelő környezetben ismerkedhetnek a nemzeti és az egyetemes kultúra alapvető értékeivel. Egyazon célt követve arra kell hát törekedni, hogy a kisközösség holnapi polgárai minél több időt töltsenek anyanyelvi környezetben. Hisz ha a gyermek, az ifjú anyanyelvi környezetben nő fel, én-tudata is magyar lesz. Elettársat is ilyen közösségből fog választani magának. Ha helyben nem talál, megkeresi az ötödik, tizedik faluban is. Mert ezt fogja természetesnek érezni. Kilencvennyolc óta a faluban csak vegyes házasságok köttettek. Márpedig tudjuk, a vegyes etnikumú családokban törvényszerűen a többségi nyelv győzedelmeskedik. A vegyes házasság a beolvadás legkényelmesebb formája. Még inkább felgyorsul ez a folyamat ott, ahol a politikai hatalom csak állami nyelvűiskolá(ka)t működtet. A település ma-gyarsága szünet nélkül zsugorodik. Nemcsak létszámban, térben is. Mert a távozók házai kivétel nélkül román családok tulajdonába kerülnek. Ceausescuéknak gondjuk volt rá, hogy a (kétkezi) magyar munkavállaló hosszú évtizedekig csak a nagyon gyengén fizetett "aljamunkához" jusson. Honnan lenne hát nekik most akkora tehetségük, hogy túllicitálják a pénzesebb román versenytársakat? Ezen a helyzeten lehet szomorkodni, lehet borongni, sőt a "machiavellisták" akár műbalhét is mutatványozhatnak a politikai hatalomnak esetleg nem tetsző igazság kimondásáért, de a tények tények maradnak, elferdíthetetlenek és letagadhatatlanok. Magasabb körökben beszélik is újabban, hogy az erdélyi magyarságnak nyújtott magyarországi anyagi támogatásnak legalább egy részét az elköltöző magyar családok megüresedő lakásainak megszerzésére kéne fordítani, hogy “versenyképessé” váljanak, labdába rúghassanak a lakást kereső családos, magánzó vagy családot alapítani kívánó magyar emberek is; hogy ők is hozzájussanak megfelelő otthonhoz saját hazájukban; hogy kilátástalanságukban ne kényszerüljenek kezükbe venni a vándorbotot. Szomorú tapasztalni, milyen ritka erre felé a gyermekáldás. Kiszikkadtak volna az anyaméhek? Az asszonyok gonoszul megtagadnák legszebb és legszentebb hivatásukat -új életeket adni a közösségnek? Nem erről van szó. A megélhetési gondok, a távlathiány, a másodrendü-polgár-státus, a teljes kilátástalanság az, ami erre a természetellenes magatartásra készteti-kényszeríti a magyar családokat. Tudjuk, tapasztaljuk, gyökeresen megváltozott, fenekestöl felfordult a világ. Apáink, nagyapáink életvitele végérvényesen eltűnt, a rohanó új világ sokak számára idegen, képtelenek alkalmazkodni hozzá, fölöslegesnek érzik magukat benne. A máról holnapra való élet, az éppen-csakhogy-megvagyunk-szerű tengödés apasztja, sorvasztja itt is az élet- és cselekvési kedvet. A termények, termékek súlyos értékesítési gondjai miatt a föld, a hajdan stabil gazdálkodás elértéktelenedtek a helybeliek szemében, többen potom áron adnak túl a földtulajdonukon. A falubeliek közt sok a lelki sérült. Amit fogalmi szinten nem tisztázhatnak ugyan maguknak, de a tudatalattijukban úgy örli őket, mint szú a reves fát, érzik, hogy valami nagyon nincs rendjén. A rossz közérzettől szabadulni szeretnének, oldani a mélybeli feszültségeket, de mivel nem látnak valós alternatívát gondjaik enyhítésére, belemenekülnek az alkoholba. Szívszaggató látni, hogy a mértéktelen italozás csapdájába esett, életük teljében lévő férfiak - románok csak elvétve - rendre dőlnek a sírba. Nem kétséges: haladéktalanul értelmes és hasznos elfoglaltságokat kell teremteni nemcsak a leginkább rászorulóknak, hanem az egész kis közösség számára. Ám ha ők maguk nem kutatják fel a helyi adottságoknak leginkább megfelelő kitörési lehetőségeket, jövedelemforrásokat, senki se fogja megtenni helyettük. Lépésről lépésre haladva nekik maguknak kell megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy a falu magyarsága is talpra álljon gazdaságilag. Ami magánzóként biztosan nem fog menni. Csak ha összefognak, ha egyet akarnak. A környék adottságai arra intenek, szem előtt kell tartani, hogy mindig több lábon álljanak. Ha pillanatnyilag az egyik foglalatosság nem megy, ott legyen a második, a harmadik, a sokadik "vállalkozás", így az év minden szakában pénz állhat a házhoz. A gazdasági felzárkózáson túl, a falú magyarságának meg kell szabadulni a sokaknál még mindig tapasztalható beletörődő életszemlélettől, felváltani azt egy életigenlő bizakodóval. Mielőbb túl kell lépniük a hatalom által szándékosan beléjük sulykolt másodrendű polgár állapoton, a romboló kisebbrendűségi komplexusokon. Emelt fővel, méltósággal, másokat tisztelve, de senki előtt meg nem alázkodva nem könnyű ugyan élni, de csakis így érdemes. Meggyőződésem, Magyarkakucs magyar polgárai sem nem jobbak, sem nem rosszabbak román testvéreiknél - akikkel egyébként példás egyetértésben élnek -, hanem velük egyenrangúak. A román hatalomnak minden szinten tudomásul kell végre venni, hogy a magyarok éppen olyan jó és érdemes polgárai az országnak, mint minden más becsületes, tisztességes román állampolgár, függetlenül anyanyelvétől és nemzeti hovatartozásától. Fejezzük be ezt a gondolatmenetet egy irodalmi párhuzammal. Miután Lucifer Madách remekművében, Az ember tragédiájában az első emberpárt végigvezeti a történelem nagy stációin, ravaszul "bizonygatva", hogy sem erkölcsiekben, sem egyebekben nincs haladás s a Vég elkerülhetetlen, ősünk, kétségektől gyötörve, ilyenszerü sötét gondolatokra jutott: nincs remény! Fölösleges minden további küszködés! Hiábavaló minden jóra irányuló igyekezet. Am amikor azt hitte, minden elveszett, felhangzott az Úr hangja: "Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!" Kedves falusfeleim, ne csüggedjetek! 7. oldal
