Székely Nép, 2004 (37-38. évfolyam, 53-54. szám)
2004-11-01 / 54. szám
apadt, a 90-es évek elején 350.000-es lélekszámú jugoszláviai magyarságból pedig több, mint 50.000-en hagyták el szülőföldjüket. Az áttelepülési arány nem kisebb az ukrajnai, vagy a horvátországi magyarok esetében sem. A magyarországi politikai elit körében egyre erősödik az az érzés, hogy a 3 milliónyi magyar, aki a Magyarországgal. szomszédos országokban él (a 10 millió magyarországi lakoshoz viszonyítva ez 30 %-ot jelent) hoszszabb távon nem marad meg szülőföldjén. A közép- és kelet-európai államok túlnyomó többsége ugyanis egynemű nemzetállam létrehozásán fáradozik (a román alkotmány 1. §-a ezt nyíltan ki is mondja), melyben nincs helyük nemzeti kisebbségeknek. A többségi nemzetek politikai elitjei ebben a térségben csöppet sem bánják, ha nemzeti kisebbségeik kivándorolnak (vagy asszimilálódnak) .E folyamatot a többség általában úgy segíti elő, hogy a nemzeti önazonosság megőrzését biztosító jogokat a kisebbség számára vonakodva, csak akkor ismeri el, ha a nemzetközi nyomás ezt már elodázhatatlanná teszi. Rendkívüli erőfeszítéseket igényel a magyar külpolitika részéről, hogy a környező országokban élő magyarok kérdését kezelje: fékezze elvándorlásuk ütemét, szorgalmazza a szegényes nemzetközi jog bővítését a kisebbségvédelem területén és anyagilag is támogassa a magyar kisebbségeket. Nem meglepő, hogy vannak olyan nézetek Magyarországon, amelyek szerint a csekély eredmény nem éri meg az erőfeszítést. Az 1998-2002 között Magyarországon hatalmon levő Orbán-kormány hatékony intézkedéseket hozott a magyar kisebbségek szülőföldjükön történő támogatására. Többek között megalkotta a nemzetközi statustörvényt, mely többnyire egyoldalú, Magyarország által foganatosított intézkedések révén jelentős mértékben, mintegy a felére csökkentette a szülőföldjüket elhagyni szándékozó kisebbségi magyarok számát. A státustörvény fontos lépést jelentett e kisebbségek autonómiájának irányába, mivel támogatta közösségeik önszerveződését, az autonómia intézményeinek létrehozását. (Például a Magyarországról érkező anyagi támogatások elosztását a magyar kisebbségek szakmai szervezeteire bízta, ezáltal is erősítve e szakmai szervezeteket, valamint kikérte e közösségek véleményét a támogatásra jogosult személyek körének meghatározásában, és szorgalmazta az információs irodák felállítását, melyek alkalmasak voltak e feladat szakszerű elvégzésére.) A státustörvény magában hordozta a szemléletváltás lehetőségét a magyar kisebbségpolitika területén. A határon túli magyarok bizakodni kezdtek abban, hogy -a magyar állam hatékony támogatásával -megőrizve nemzeti identitásukat, nyelvüket és kultúrájukat, szülőföldjükön maradhatnak, a magyarországi magyarok pedig ahelyett, hogy tehertételnek tekintették volna a magyar kisebbségekkel való foglalatoskodást, kezdték felfedezni és kiaknázni a kisebbségpolitikában rejlő lehetőségeket. (A kisebbségi magyarokra fontos szerep hárult például az általuk lakott térségbe irányuló magyar tőkebefektetések elősegítésében, vagy a határon átnyúló regionális együttműködések fejlesztésében.) A státustörvény és a benne foglalt autonómiatörekvések homlokegyenest ellentétesek voltak a Magyarországgal szomszédos legtöbb ország nemzetállami programjával, azaz keresztezte ezeknek az országoknak a magyar kisebbségek jövőbeni sorsával kapcsolatos nyílt vagy rejtett szándékait. Ezek az országok (elsősorban Románia és Szlovákia) a kisebbségi magyarok szülőföldön való megtartására irányuló törekvést a térség stabilitását fenyegető intézkedésként jelenítették meg a Magyarországgal fenntartott kétoldalú kapcsolatokban és a nemzetközi színtéren egyaránt. Egyes nemzetközi szervezetek nevében eljáró prominens személyek is állást foglaltak a státustörvénnyel szemben (például Rolf Ekeus, az EBESZ Kisebbségi Főbiztosa és Günther Verheugen, az EU bővítésért felelős biztosa) .Ezek az állásfoglalások e szervezeteken belül is vegyes megítélés alá estek, a Magyarországgal szomszédos államok többségi nemzeteinek némelyike viszont örömmel használta fel ezeket a megnyilatkozásokat általában a kisebbségi törekvésekkel szembeni érvelés során. Mindez hozzájárult a magyar kisebbségek érzékelhető politikai radikalizálódásához is. A 2002-ben megalakult új, szocialisták által vezetett magyar kormány engedett a szomszédos államok nyomásának, és több helyen módosította a státustörvényt, kiiktatva belőle az autonómia intézményeinek támogatását és a magyarok szülőföldön maradását elősegítő legtöbb intézkedést. A kisebbségi magyarok elbizonytalanodtak a tekintetben, hogy Magyarország hatékonyan támogatni tudja őket szülőföldjükön. A megrendült bizalom egyik jele, hogy a szülőföldjükön maradva is egyre többen követelik közülük a magyar állampolgárságot, mely -végső esetben, ha helyzetük végképp ellehetetlenül -lehetővé teszi számukra a Magyarországra történő akadálytalan áttelepedést, vagyis az elmenekülést. A kiábrándultság jelei más téren is tapasztalhatók. A szerbiai Vajdaságban élő magyarok olyan csekély számban vettek részt a 2003 decemberi szerbiai parlamenti választásokon, hogy - koalíciós partnereikkel -1990 óta először nem lépték át a parlamentbe való bejutáshoz szükséges 5 %-os küszöböt. A romániai magyarok eddig sikeresen működő politikai szervezetében, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben (RMDSZ) pedig olyan személyek tettek szert meghatározó befolyásra, akik választópolgáraik, a romániai magyarok érdekeinek képviseletét alárendelik egyéni gazdasági érdekeiknek. (Az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője például parlamenti képviselőként, a romániai korrupt viszonyok között tett szert az utóbbi időben olyan tekintélyes magánvagyonra, hogy mára az ország 100 leggazdagabb emberének névsorában szerepel.) Az RMDSZ irányítását átvevő "üzletember"-politikusok a gazdasági logika mentén cselekszenek és nem vállalják a román kormány nemzetállami törekvéseivel gyakran ütköző érdekek, vagyis az általuk képviselt nemzeti kisebbség érdekeinek megjelenítését sem. Ennek hiányában az utóbbi időben megszűnt az RMDSZ politizálására mindeddig jellemző kompromisszumkeresés is. A romániai korrupció visszaszorítását, az oligarchikus viszonyok felszámolását szorgalmazó román ellenzéki pártok és vezető román értelmiségiek is gyakran 4. oldal
