Székely Nép, 2003 (36. évfolyam, 52. szám)
2003-11-01 / 52. szám
Délvidékről, amikor a kilencvenes évek elején kirobbant a délszláv háború. Tízezrek menekültek hozzánk, vagy mentek világgá a délvidéki magyarok közül. Mindezek okán legalább 100-200 ezer lélekkel fogyott csak a '80-as, '90-es években a határon túli magyarok lélekszáma. Nagy mértékben szólt bele a magyar népesség fogyásába a hatvanas-hetvenes évektől megindult erőteljes asszimiláció. Ami egyebek közt a vegyes házasságok magas számában is lemérheti. A két háború között még mindenütt alacsony volt a vegyes házasságok száma, a megkötött frigyek alig öt-hat százaléka. A második világháborút követő évtizedekben azonban a Felvidéken és a Délvidéken előbb 10-15, majd 20 százalékra szökött fel a vegyes házasságkötések aránya. Erdélyben sokáig 10-15 százalék maradt. Egy idő óta azonban a román-magyar és más magyar vegyes házasságok hányada ott is 20 százalék körül mozog. Felvidéken és Délvidéken lassan eléri a 30 százalékot. Hasonló a helyzet Kárpátalján, bár erre nincsenek statisztikai adatok. A vegyes házasságkötések jelentik az asszimiláció legbiztosabb útját. Hisz az ilyen családokban sohasem a kisebbségi, hanem mindig a többségi fél nyelve érvényesül, lett légyen az akár az asszony, akár a férj. A vegyes összetételű családokban a gyerekek háromnegyed része a többségi nemzetet gyarapítja. Aki azt hiszi, hogy ez légből kapott kijelentés, téved. Tudós etnológusok számításokat végezve kimutatták, hogy ha egy primitív néptörzsben a kiházasodás (exogámia) 20 százalék fölé emelkedik, az a népcsoport elindul a megsemmisülés útján. Nálunk pedig mind a Felvidéken, mind a Délvidéken húsz százalék fölött van a vegyes házasságok aránya. Talán az erdélyiek még nem tartanak ott. Ha ez a tendencia változatlan marad, pontosan kiszámítható az az időpont, amikorra a határon túli magyar kisebbségek el fognak tűnni. És a pusztulásnak, a pusztításnak ezzel még távolról sincs vége. Nagyon kevesen tudják, hogy a második világháború vége fele, akkor, amikor már átvonult a front, meg a háború utáni megtorlások során 60-80 ezer ártatlan magyart öltek meg Délvidéken a partizánok, Erdélyben a vasgárdisták, Felvidéken a különböző csendőri meg katonai alakulatok. A legszömyübb a délvidéki vérengzés volt, ahol legkevesebb 30-40 ezer magyart gyilkoltak meg két hét alatt Tito elvtárs "hős" partizánjai és a csetnikek. 1920-ban három, három és félmillió magyar került kisebbségi sorba. A '90-es évek elején végzett népszámlálási adatok szerint a kisebbségi magyarok lélekszáma 2 millió 650 ezer volt. Hetven év alatt (1920-1990) 700 ezerrel fogyott a magyarok lélekszáma az utódállamokban. Ugyanannyi elmenekült. A harmadik évezred küszöbén jó, ha két és fél millióan voltak mindösszesen. Tíz év alatt (1991- 2001) csak a Felvidéken közel ötvenezerrel, azaz tíz százalékkal csökkent a magyarok lélekszáma. Ha a dolgok igy maradnak és a fogyás a szabadesés törvényét követi, pontosan megállapítható, hogy mikor következik be a teljes asszimiláció, vagyis a határon túli magyarok eltűnése. Idehaza se jobb a helyzet. 1981 óta folyamatosan fogyunk. Ráadásul épp most lép a reprodukció korába az a nemzedék, amely a nyolcvanas években fogyatkozni kezdett. A határon túli magyarok lélekszáma 2,6 millió, Magyarországé bő tízmillió. Ebből legalább hathétszázezer cigány, 400-500 ezerre tehet[ a németek, szlovákok, szerbek, horvátok, sokácok, bunyevácok, románok, bolgárok, lengyelek... lélekszáma. Magyarországon a nem magyarok lélekszáma 1 millió 100 ezer. A magyaroké pedig 8 millió 900 ezer. Ha ehhez hozzáadjuk a határon túliak számát, összesen 11 millió 500 ezer magyar él a Kárpát-medencében. Emlé-kezzünk csak: 1910-ben 10, 1 millió volt a magyar. Közel száz év alatt mindössze 14- 15 százalékkal nőtt a Kárpát-medence magyar népessége, miközben az erdélyi románoké 2,8 millióról 5, 7 millióra, a szlovákoké 1,7 millióról 4,5 millióra, a ruszinoké közel 400 ezerről majdnem egy millióra, a 400 ezret se elérő délvidéki szerbeké 1 ,2 millióra emelkedett. De kétszeresére nőtt a horvátok és a szlovének lékszáma is. Amíg 1910-ben majdnem 55 százalékot tettünk ki, ma alig érjük el a 33 százalékot. Ha ez így marad, 2010 -re 30 százalék alá fog süllyedni a magyarság részaránya a Kárpát-medencében. Vigasztalhatna bennünket valamelyest, hogy még mindig mi alkotjuk a viszonylagos többséget, csakhogy ez a többség hihetetlenül törékeny. A magyarok etnikai súlya a Kárpát-medencében olyan mély pontra süllyedt, amilyenen soha se volt a történelem során. Beleértve a honfoglalást és a török világ szörnyű pusztításait is. Ami nem annyira a természet dolga volt, inkább a politika számlájára írható. Erdélybe óriási román tömegek jöttek be, s érkeznek ma is folyamatosan az iparosítás, városiasodás, újabban a hivatalnoki, egyházi, rendőri, katonai apparátus, oktatási, művelődési és egyéb intézmények... beköltöztetése ürügyén. 1920-ban a Romániához csatolt Erdélynek negyvenkét városa volt. Ebből négyben román, négyben magyar-német, a többiben pedig magyar többség lakott. Ma Erdély 114 városából mindössze nyolcban van nagyon törékeny magyar többség. Ebből is hat a Székelyföldön. A másik kettő határ menti város, Nagykároly és Nagyszalonta. A többiben román fölény, nagy részében pedig hatalmas román többség van. 1910-ben a városlakóknak mindössze 17 százaléka volt román, 62 százaléka magyarnak, a többi németnek vallotta magát. Mára a román városi lakosság lélekszáma pár százezerről 4,2 millióra nőtt. És a város, mint tudjuk, óriási olvasztótégely. Aki oda bekerül a többségiek közé, azt előbb-utóbb fölszippantják. A román, szlovák, szerb politika egyik fontos titkos célja volt és maradt, föllazítani a magyar etnikai tömböket. Ilyen szándékkal egész falvakat, a falvakban falurészeket hoztak létre a többségieknek. A szlovákok például több száz faluban kis szlovák telepeket létesítettek, hogy föllazítsák a színmagyar közösségeket. Ugyanez történt a városokban is. Mindegyik utódállamban. Mit lehetne tenni? Az autonómia, ha megadnák is, nem sokat segítene. A kisebbség még a demokráciákban sem juthat olyan hatalomra, amilyenre a többség, mert a demokrácia alapelve szerint minden kormány a többség akaratát testesíti meg, a kisebbség pedig mindig alul marad. Mit értek el eddig a kisebbségi magyar politikusok? Kényes kérdésekben semmit. Szerepük szinte látszatszerep. A többségi politika vagy azt demonstrálja velük a világ felé, hogy lám, minálunk tökéletes demokrácia uralkodik, vagy ha ez nem megy, ők a mindenkori bűnbakok. A magyar-magyar kapcsolatokkal sok mindenben segíthetünk a határon túli nemzettestvéreinknek, de bármennyire jól jönnek is ezek az injekciók, azok bizony csak amolyan gyorssegélyek. A kérdést alapvetően nem oldják meg. Mit kellene hát tenni? Csakis egyet: valamilyen módon egyesíteni a nemzetet. Határmódosítás nélkül sok mindent lehet csinálni a nemzettel, de egyesíteni nem. Ha ugyanis épp a határok szabdalták szét a nemzet testét, hogyan tudnánk akkor azok módosítása nélkül egyesíteni a részeket? Sehogy. A versaillesi békerendszer összeomlott. Közép- és Kelet-Európábán ma már semmi sincs úgy, ahogy Trianonban és a párizsi békekötésekben rögzítették. Egyetlen kivétel van csupán: a körbevagdosott Magyarország. Itt semmi nem változott. Ha meg akarunk maradni, nekünk is változtatni kell! Ha meg kívánjuk tartani a mára már alaposan összezsugorodott magyar kisebbséget, és ha meg akarjuk őrizni magunkat ebben a csonka országban, gyökeres határmódosításokat kell kiharcolni. Nincs más választásunk. Minden energiát arra kell összpontosítani, arról kell meggyőzni minden élő magyart, ki-ki hasson oda, hogy ez az igazságos-jogos cél valóra váljon. Az Európai Unió gyökeresen nem változtatja meg a határokon kívül sínylődő magyar kisebbségek helyzetét. Ugyanolyan többségi hatalom alatt fognak élni akkor is, mint most, és ugyanolyan fölmorzsoló politikát fognak velük szemben alkalmazni, mint eddig. Az ilyen várakozás illúzió, délibáb, semmi több. Nincs más megoldás, mint az etnikai viszonyoknak valamennyire is megfelelő igazságos határok meghúzása. Ki kell mondani, hogy ez így nem maradhat, mert ha így marad, belepusztulunk. Márpedig nekünk nem elpusztulni, hanem megmaradni kell. A méltóságteljes élethez nemcsak az egyes embernek, hanem minden nemzetnek joga van! 5. oldal
