Székely Nép, 2002 (35. évfolyam, 49-50. szám)
2002-09-01 / 50. szám
sokak szerint az értelmiségiek “árulásának” lett az áldozata. Románia-szerte itt a legtragikusabbak a számok, elsősorban a kivándorlás eredményeképpen. Az egyének szintjén érthető a menekülés: az 1990-es véres márciusi események és az őket követő magyarellenes kampányok sok emberben azt a hitet erősítették meg, hogy egyéni boldogulásukat jobban tudják biztosítani külföldön. Az etnikai arányok megváltozásának jelei már a legutóbbi önkormányzati választások idején mutatkoztak: 2000-ben “a szabad választások eredményeként először” román lett a város polgármestere. Ma már tudjuk, hogy azért sikerült román-magyar kérdéssé egyszerűsíteni a polgármester-választást, mert már matematikailag sincs esélye magyar jelöltnek, hiszen a városban immár alig negyvenhét százaléknyi a magyarok aránya. Számokra lefordítva mindezt: a románok a két cenzus közt alig ötszázharmincöt fővel lettek kevesebben, a magyarok pedig tizenötezerrel! Az exodus a Ceausescu-éra alatt megtapasztalt szász és zsidó kivándorláshoz hasonló, amelynek eredményeképpen gyakorlatilag eltűnt a két náció Románia nemzetiségi térképéről. A magyar határtól alig tíz kilométernyire fekvő Nagyváradon még van esély arra, hogy ne csak Oradea feliratú helységnévtáblát lásson az oda látogató, ugyanis a 213 ezer lakosból ötvenötezer magyar (27,4 százalék). Igaz, tíz éve még itt is minden harmadik lakos magyar volt. Nagyszalontán tizennyolc százalékkal csökkent a magyarok száma, de még mindig többségben vannak. Nézzük, milyen a helyzet a tömbmagyarság által lakott belső anyaországban, a Székelyföldön! Kovászna megye központjában, Sepsiszentgyörgyön hatezerrel kevesebb magyar él, mint 1992-ben. Ez több mint tizenegy százalékos fogyást jelent. Csíkszeredában ennél is nagyobb a fogyás aránya (12 százalék), itt a lakosság száma negyvenhétezerről negyvenkétezerre csökkent. A már említett Székelyudvarhelyen a legkevésbé kedvezőtlen az arány (hét százalék), ami háromezer fős csökkenést jelent. A székely anyaváros sok tekintetben üdítő szigete a romániai magyarságnak: az országos átlagnál jóval kisebb, alig hatszázalékos a munkanélküliség, a magyarlakta városok közül az utóbbi időben (tehát a két népszámlálás között eltelt időt tekintve, amelyre a hétszázalékos fogyás vonatkozik) egyedül itt mutat pozitív képet a születések és elhalálozások aránya, a gazdasági élet és az infrastruktúra romániai viszonylatban kiemelkedően fejlettnek mondható. A 36 926 udvarhelyi lakos 92,6 százaléka magyar (tíz éve ez az arány még 97,35 százalék volt!), ám az anyanyelvet illetően még jobb a kép: a lakosság 95,58 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A különbség abból adódik, hogy a kérdőíveken külön kezelték a magukat székely nemzetiségüeknek vallókat, és a romák egy része is magyar anyanyelvűnek mondta magát. A főként városokra jellemző vészes fogyás okait a szakemberek abban látják, hogy új szokás hódít a családokban. A korábbi, hagyományos nagycsaládos modell helyét átvette az “egyke” vagy “egy se” racionalitása. Az ország gazdasági helyzetének romlásával és a szociális háló összeomlásával jelentősen megnövekedett az elhalálozások száma - az emberek életesélyei ma rosszabbak, mint a diktatúra idején. Ugrásszerűen megnőtt a válások száma - ez a tömbmagyar vidékeken szoros összefüggésben van a férfiak külföldi, főként magyarországi munkavállalásával. Elsősorban a fiatalok körében egyre erősödő jelenség a kivándorlás, otthon ugyanis folyamatosan romlanak a pályakezdő munkához való jutásának esélyei. Az 1989-es változások után liberalizálták a művi terhességmegszakítást, és a lehetőséggel évi tízezerszám élnek a (főként) fiatal lányok. A gazdasági nehézségek és a politikai nyomás okozta rossz közérzet sem kedvez a gyermekvállalási kedvnek, gyökeresen megváltozott az életvitel, soha nem látott mértékben megosztódott a társadalom. A fogyasztói kultúra elterjedésével áthidalhatatlan szakadék keletkezett a vágyak és a valóság között, ezt pedig nehezen viseli, kudarcként éli meg szülő és gyermek egyaránt. A bálványosi nevet őrző, de pár éve már Tusnádon zajló táborozás egyik napján az önkormányzatok szerepéről esett szó. Szász Jenő hozzászólása másnap vezető hír lett a román kereskedelmi és közszolgálati médiumokban: a fiatal politikust szélsőségesnek és románellenesnek kiáltották ki. Az RMDSZ-en belül ellenzékinek mondott Reform tömörülés alelnöke arról beszélt: még tizenkét ilyen esztendő, és a papokat is Magyarországról kell hozatni, hogy eltemessék a Székelyföldön maradiakat. A politikus úgy vélte, a romániai magyarság irányítását nem a szórványból, szórványlogikával, hanem a tömbmagyarságból, a Székelyföldről kellene irányítani. Ez a tájegység különben megfelel az EU-s szabályok szerinti régiófogalomnak, és amit Brüsszelben régiónak neveznek, azt Erdélyben hívhatjuk területi autonómiának. A városatya azt is kilátásba helyezte, hogy ha az RMDSZ nem változtat a jelenleg gyakorolt, Bukaresttel való paktumpolitikáján, könnyen lehet, hogy a 2004-es önkormányzati választásokon a Székelyföldön komoly ellenféllel, az Erdélyi Polgári Egyesülettel kell megméretkeznie. (Amint arról lapunkban korábban beszámoltunk, Szász Jenő függetlenként, de az általa létrehozott Udvarhelyi Polgári Egyesület támogatásával nyerte meg 2002-ben az önkormányzati választásokat.) A belső anyaország gondolata nem új keleti: egyre többen vannak Erdélyben, akik úgy gondolják, hogy a Székelyföld gazdasági megerősítésével, új munkahelyek, érvényesülési lehetőségek megteremtésével kellene begyűjteni, odavonzani a szórványban élő magyarságot, mert csak így állítható meg a szétforgácsolódással járó asszimiláció. Ehhez azonban el kellene jutni odáig, hogy ne az legyen a fő szempont, mit szólnak ehhez Bukarestben, Budapesten vagy az EU-ban - gondolják sokan. Székelyföldön keresztül kell megfogalmazni az erdélyi magyarság jövőképét - véli Szász Jenő -, mert itt a legnagyobbak a lehetőségek. Hasonlóan vélekedett a tusnádfurdői táborban Orbán Viktor volt magyar miniszterelnök is, akinek a záró napon tartott előadására több ezren voltak kíváncsiak. A nagy szeretettel fogadott anyaországi politikus úgy véli, Közép- Európában a legnagyobb kérdések gazdasági természetűek. Az új magyar kormány tagjaitól érkező politikai üzenetek (“merjünk kicsik lenni!”) különösen kedvezőtlenül csengenek Erdélyben, ahol reális, de merész célok és tettek szükségesek a megmaradás érdekében. Érdekes eredménye az idei népszámlálásnak, hogy az erdélyi magyar falvak népességmegtartó képessége jóval erősebbnek bizonyult a városokénál. Annak ellenére, hogy esetükben még nagyobb a szakadék a fogyasztói társadalom diktálta normák és a hétköznapok realitásai között. Hogy miként is áll most egy romániai magyar falu, az kiderül egy felmérésből, amelyet a Sóvidék Kistérség Egyesület készített az év elején. A Korondot, Paraj dot és Szovátát magában foglaló régió igencsak szerencsésnek mondható az erdélyi magyar települések között, mert gazdasága, természeti értékei biztos megélhetést adnak a térség huszonhatezer lakosának. A két nagyközséghez és a kisvároshoz tizenhárom település tartozik, amelyek az Erdélyi-medence óriás sótartónak is becézett keleti peremén húzódnak. Korond a fazekasmestereiről, Parajd a sóbányájáról és asztmakezelő központjáról, Szováta pedig monarchiabeli fürdőhelyéről (Medve-tó) híres. Az adatfelvétel időpontjában (január) a térségben több ház épült, mint ahány lakatlan volt (az egyetlen kivétel a zsákfalu, Atyha, amely már a Ceausescu- féle falurombolási politika idején felkeltette a világ sajtójának figyelmét) .Az ott élők közül három ember közül kettő számára nem elérhetőek a vezetékes víz előnyei, az úthálózat alig negyede aszfaltozott, a sóvidéki gyerekek többségének januárig (a digitális telefonközpont üzembe helyezéséig) soha nem volt alkalma kipróbálni a világháló adta lehetőségeket. A tizenhárom településből hatban van kábeltelevízió féltucatnyi magyar nyelvű programmal (ahol van, ott az ellátottság átlagban ötven százalék körüli). A huszonhatezer emberből harmincegynek van internet-előfizetése (!), és kilenc hivatal fizetett elő a szolgáltatásra. A kistérség 2 oldal
