Székely Nép, 2002 (35. évfolyam, 49-50. szám)
2002-09-01 / 50. szám
Keveset tudunk a délvidéki magyar közösség sorsának alakulásáról napjainkban, az utóbbi évtizedekben, különösen Jugoszlávia szétomlása után. A volt jugoszlá állam tagköztársaságainak függetlenedését kisérő polgárháborúk a nemzetközi politika előterében voltak és vannak ma is, de a hajdanán félmilliós, most alig 300 ezres lélekszámú magyarság sorsa háttérben maradt, mintha másod- vagy harmadrendű fontosságú lenne. Még az anyaország közvéleménye sem a bácskai, bánsági magyarok helyzetén át látja és ítéli meg a déli szomszédunknál zajló eseményeket a politika alakulását, hanem fordítva: Belgrádon át jut el a tekintete Szabadkára. Pedig az 1989-es fordulatok után elért legnagyobb nemzetpolitikai változás egy magyar ellen- Kisantant létrejötte, vagyis az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyar kisebbségek őszinte érdeklődése egymás iránt, az egyes közösségek gondjainak és lehetőségeinek az összemérése és a közös tanulságok levonása, hogy azokat együttesen hasznosíthassuk nemzetmentő munkánkban. Az juttatta eszembe mindezeket, hogy Homyik József tanulmányainak és irodalmi kritikáinak gyűjteménye, amely három és fél évtizedes munkásságából ad gazdag válogatást /Határsértés, Isler Kiadó, Budapest, 2002/ szinte kínálja az összehasonlítások lehetőségét a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek történelmi útjai között. Annál inkább alkalmas Homyik Miklós személye erre az egybevetésre, mivel -írásainak tanúsága szerint-szülőföldjén, kisebbségi léthelyzetben is a nemzet egységének talaján állott. Ezért volt áttelepülése után fájdalmas csalódása az anyaországi irodalmi közhangulatban, szekértáborok egymással vívott görcsös hadakozásaiban, amelyek akkor gyengíthetik le a nemzet ellenálló képességét, mikor a szomszédos, erősödő nacionalizmusok támadásaival, a globalizácó agresszív egynemüsitésével szemben csak egységesen védelmezhetjük meg hagyományainkat, értékeinket, anyanyelvűnket. Csalódásairól nyíltan beszélt a Heti Magyarországban, 1983- ban, Budapestre települése után, Gróh Gáspárnak adott interjújában: '"Rengeteg olyan dologról gondolkodhattunk és irhattunk Újvidéken, amelyekről az akkori Magyarországon nyilvánosan nem volt lehetőség. De a legfontosabb az volt, hogy magyar szellemi élet a legszebb arcát mutatta felénk. Olyan eleven kapcsolatban voltunk az akkor még elő klasszikusokkal, Illyés Gyulával, Déry Tiborral, Németh Lászlóval, Ottlik Gézával, Pilinszky Jánossal, Örkény Istvánnal, amilyenben talán ők sem voltak egymással odahaza." Kisebbségi sorsból jövő Írók szinte kivétel nélkül a nemzeti egység lelki igényével érkeztek. Szülőföldjükön keservesebb iskolát játak ki annál, minthogy éppen az anyaországban, adják fel meggyőződésüket. Mikor Hornyik Miklós ötvenéves lakóhelyét változtatni kényszerült, magától értetődő, hogy magyar nemzet egységét hivatott hetilap szerkesztésére vállalkozott. A Világszövetség az egész földkerekségre nyitott kiadvány volt, amely nemcsak a Kárpátmedence viharos fájain kívánta egybefogni a szétomló kévét, hanem a nyugati, "csendesebb" vidékek magyarjait is bevonta a nemzetépitésbe. Ebben a tragikusan rövid életű kétheti lapból-1992 augusztusától élt 1993 szeptemberéig - az egész nemzet szive dobogását lehetett kihallani. Hornyik szerkesztői eredményeinek titka az volt, hogy Budapesten is azon a pászmán haladhat ott tovább, amelyen Úvidéken elindult: csak most sokkal szélesebb lett az út, amelyet maga is kövezett. Már Dél-vidéken, a Képes Ifjúság főszerkesztőjeként -a drámai 1969-es esztendőben került a lap élére - újságját a kisebbségi jogvédelem fórumává tette. A Határsértés kisebbségekben is, többségben is magyar számadásra szólít. Egy jó évtizede az addigi tabutéma, a kisebbségi magyar közösségek helyzete, sorsa, lehetőségei a magyar politikai gondolkodás középponjába kerültek. Még azok is kénytelenek foglalkozni vele, akik legszívesebben a létezését is tagadnák. Csakhogy az általános érdeklődés mintha sekélyesitené a közvélemény figyelmét. Kisért az egyes kisebbségi közösségek egybemosása. Nem egyszer a nemzet kisebbségbe szakadt részeit, Trianont követő sorsukat, jelen helyzetüket egyazon képletre egyszerűsítjük, mintha a kárpátaljai magyar életet ugyanaz jellemezné, mint az erdélyit, a délvidékit és a felvidékit. Régi rossz beidegződés, még a pártdiktaturák idejéből. Nyugaton is találni rá mintát. A gyarmatosító hatalmak aligha tudták megkülönböztetni Afrika igazi valóságát, az ott élő nemzetek sajátosságai szerint. Ezért húztak olyan országhatárokat, amelyek szétszabdalták a nemzeteket. Mostanság ez a hajdani felületesség gyakori helyi háborúkba, népirtásokban érlel mérges gyümölcsöket. Közép- és Kelet- Európában nem távoli tájakról, hanem szomszédságaikról felejtettük el azt is, amit addig tudtunk egymásról. Csak a Moszkvától elrendelt szólam volt azonos a keleti gyarmatokon. Ez pedig igy hangzott: a kisebbségi kérdés minden ország belügye, és ezt minden kommunista és munkáspárt a marxizmus leninizmus szellemében oldja meg. Ebbe a "megoldásba” belefért nemzetek megkülönböztetése, elsorvasztása, eltüntetése vagy látszatjogok kinyilatkoztatása. Maga, a nagy Szovjetunió mutatott példát egész népek., a krimi tatárok,a csecsének, a volgai németek deportálására. Csehszlovákia a nemzeti egyenjogúságot össze tudta egyeztetni a németek és a magyarok kiűzésével, anyanyelvűk "betiltásával". A lengyelországi Sziléziában jártamban meglepetéssel tapasztaltam, hogy minduntalan, német szavakat hallok. Pedig hivatalosan nem éltek németek. Bulgáriában a majdnem 10 százalékot kitévő törököknek egyszerűen bolgár családneveket adtak az egyetlen, megmaradt török hetilap lényegében bolgár nyelven, cirill 4 Délvidéki magyar drámák Beke György
