Székely Nép, 1998 (30. évfolyam, 41-42. szám)
1998-02-01 / 41. szám
SZÉKELY NÉP AZ ERDÉLYI BIZOTTSÁG HIVATALOS ÉRTESÍTŐJE 30. évfolyam 1998 február 41. szám Beke György: Magyar Közérzet Erdélyben 1998-ban Erdély magyar közéletében, történelmi távlatba helyezve is, rendhagyó időszak volt az elfogyott 1997-es esztendő. Trianon óta első Ízben vált kormányzó erővé a magyarság széles összefogáson nyugvó tömegpártja, érdekvédelmi szervezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Kárpát-medence ezeregyszáz esztendős magár történelmében Erdély mindig adott iemelkedő államférfiakat, az önálló állami lét idején egyenesen nagy fejedelmeket a nemzetnek. Ezt a sort még az 1920-as párizsi békediktátum, a történelmi ország szétdarabolása sem szakíthatta meg. Üssük fel Borbándi Gyulának a maga nemében páratlan kötetét: Magyar politikai Saképek, 1938 - 1948. (Europa Könyvó, Bpt. 1997.) A második világháború utáni nyugati magyar emigráció kitűnő krónikása, iró és irodalomszervező, az emlitett évtized vezető magyar közéleti embereiről készített pályaképet. Nagy fordulatok és tragédiák ideje volt, kemény próbákon méretett meg minden közszereplő. Borbándi Gyula 308 vezető államférfit, politikust, tábornokot, diplomatát, vezető publicistát talált méltónak arra, hogy mint korszakukat jelentősen befolyásoló egyéniségeket, felvegyen a lustrájába. Közülük 59 erdélyi születés, illetve erősen erdélyi kötődésű volt. Tehat: egyhatoduk, ez nagyából arányos a magyar nemzet "földrajzi nelyszetéveí." A Borbándi-lustra szereplői, három kivétellel, mind Csonka- Magyarországon fejtették ki a tevékenységüket. Nyilván, tovább bővithetnők ezt a névsort, ha a kortárs erdélyi és felvidéki magyar közéleti nagyságokat is tekintetbe vennők, mivel az elcsatolt részeken is erőteljes egyéniségek, magyar politikai szereplők léptek fel a kisebbségi életben, országos, sőt egyetemes magyar tekintélyre tettek szert, döntően alakították kisebbségi közösségük közvéleményét. Állami szerepkörhöz azonban ezek a kisebbségi magyar politikusok a két világháború közötti Romániában nem juthattak. Legmagasabb “állami méltóság” egyedül Bitay Árpád dr. tanár és irodalomtörténész volt, aki 1931-ben, Nicolae Iorga felkérésére, a jeles román történész kormányában elvállalta a kisebbségi minisztérium tanácsosi tisztségét. A két tudóst előzőleg évtizedes szakmai együttműködés kapcsolta össze. Az Országos Magyar Párt, az egyetlen jelentős magyar politikai alakzat egyáltalán nem örvendett Bitay tanácsosi kinevezésének, mivel ezt az állást a külföld "elkábitására" találták ki. Valóban, Bitay miniszteri tanácsos úrnak még saját szobája sem volt a kormányhivatalban, íróasztalát a iaci ármegállapito biztos mellett jelölték i, fizetést nem kapott, csak napidijat, és a különben törvényesen járó vasúti szabadjeet is megtagadták tőle. i jellemezte akkoriban az erdélyi magyar életérzést? Pusztán a túlélés, az átvészelés reménye. Majd 1940 őszétől, mikor a második bécsi döntés kettévágta Erdélyt, két ellentétes közhangulat alakult ki: északon a hazatérésé, a biztonságé (amelyet ugyan zavart Antonescu marsall revizionista politikája és szoros kapcsolata Hitlerrel), délen a maradék magyarság - vagy 400 ezer lélek - körében a teljes jogfosztottság csüggedt reménytelenséget váltott ki. Hiszen Bukarest - azzal sem törődve, hogy ez visszaüthet az északerdélyi románokra - utcára dobta a hatalma alatt maradt magyarokat, munkaszolgálatra, aknaszedésre hurcolta őket a keleti frontra, 1943-ben pedig a megmaradt három magyar középiskolát is bezárta. Jött as orosz "felszabadítás," román segédlettel, de ez a kétfélé szemlélet, amelyik 1940 és 1944 között alakult ki, hosszú ideig érvényesült még. Sőt, némelyek ma is "délerdélyi gondolkodásnak" bélyegzik az önfeladó, szolgai engedelmességet, és "észak-erdélyi magatartásnak" az öntudatos, meg nem roppanó ragaszkodást a teljes nemzeti egyenjogúsághoz, ami napjainkban mind szelesebb körök felfogásában az autonómiát jelenti. (Természetesen “délerdélyi” szemléletet vallhat egy Eszak- Erdélyben élő közéleti férfiú is, és forditva is igaz ez.) Ennek az "északerdélyi" tartásnak nem kis mértékben köszönhető kétségtelenül, hogy a két háború közötti totális román elnyomás az olyan etnikailag majdnem teljesen egyöntetű vidéken, mint a Székelyföld, a maga súlyos halálhangulatával, máig sem térhetett vissza. A magyar etnikai többség a maga súlyával megakadályozta a magyar nyelv maradéktalan-kiszoritását az oktatásból vagy a telephelyek alacsony szintű, belső közéletéből, noha a Ceausescu-diktatura utolsó időszakában már felrémlett a magyar nyelv végső száműzése a csáladi otthonok falai közé, majd onnan is a semmibe. Szorványvidékeken ez a folyamat drámai módon végbe is ment. Beteljesedett továbbá a román asszimilációs politika félelmetes célja: a Székelyföldtől Nagyváradig húzódp magyar sáv, vagyis a tulajdonképpeni Eszak-Erdély szétszaggatása, Nagyvárad, Kolozsvár, részben Marosvásárhely ijesztő arányú és hatású elrománositásaval. Ebben a légkörben nyilván szóba sem jöhetett a magyarság választott képviselőinek részvétele az ország kormányzásában. Az 1945 után egymagában engedélyezett magyar nemzetiségi szervezet, a Magyar Népi Szövetség határozottan és végzetesen a Gróza-kormány, vagyis a Kommunista Párt oldalán állt ugyan, de 1947 őszéig a bukaresti kormányban magyar miniszter nem volt. (Vasile Luca, aki a magyar sajtóban gyakran jelent meg Luka Lászlóként irva, éppen azért, mert mélységesen renegát volt, kevésbé lehetett a magyarság hasznára, mint akár egy jóindulatúi román vezető egyéniség.) Kurkó Gyárfásnak, az MNSz tragikus sorsú országos elnökének egyik korabeli nyilatkozatából arra következtethetünk, hogy a szövetségnek felkínálták a nemzetiségi tárcát, amit Kurko azzal hárított el, hogy egyetlen miniszteri hely a kormányban - akár a nemzetiségi tárca birtoklása - nem biztosíthatja a nemzeti egyenjogúságot, mivel ennek ezernyi gazdasági, kulturális vagy éppen külpolitikai vetülete van. Kisebbségügyi miniszter akkor egy nemzetközi tekintélyű román szociológus volt, Gheorghe Vladescu-Racoasa. Ezt a ministériumot a Gróza-kabinet, vagyis a kommunista egyeduralom meg-megaöntött elődjétől, Raaescu tábornok kormányától örökölte meg; ugyanis egyetlen kérdésben, Eszak-Erdély visszaszerzésében teljes volt az összhang a “történelmi pártok,” a Nemzeti Parasztpárt (Maniu), a Nemzeti Liberális-Párt (Bratianu) és a baloldal, vagyis a Román Kommunista Párt vezetősége között. Ennek az együttműködésnek a jegyében dolgozta ki a Radescu Kormány az 1945. február 7-én közzétett 86, számú törvényt, ama bizonyos - mindmáig is érvényben lévő -Page 1
