Székely Nép, 1977 (11. évfolyam, 12-13. szám)
1977-12-01 / 13. szám
4. oldal SZÉKELY NÉP román —magyar erdélyi disputa ismeretes, de csak akkor fogják kihasználni, ha Szovjet érdek kívánná. Az emigrációnk eredeti ellenzéke a kommunizmus minden fajtájával szemben úgyszólván egyetlen politikai alapelvünk. Erdélyünk érdeke jelenleg nem követeli ennek az elvnek a megsértését. Tudtommal erős nyomásjött egy ilyen memorandum aláírására egy másik világrészből. Amennyiben így volt, úgy azt a megállapítást teszem itt, hogy az amerikai magyarság nemzetpolitikáját maga kell, hogy megformálja, a tanácsok elfogadásában is válogatósnak kell lennie. * * * Álszerénység lenne letagadni, hogy az Erdélyi Bizottság tevékenysége és az azok végrehajtásához szükséges anyagi eszközök legnagyobbrészt az elnök személyét terhelik. Rochesterből minden meetingre valahová el kell utazni és minden együttműködés ügyében, még az Erdélyi Bizottság saját tisztségviselőivel is interurbán telefonon lehet csak érintkezni. Mindig készséggel fedeztem a költségeket a sajátomból, mert nyilvánvaló volt, hogy a befutó tagdíjak a működés költségeit nem fedezhetik. De mitsem tehetnénk, vagy tehetnék, néhány munkatársam segítsége és együttműködése nélkül. Az élen kell említenem Udvarhelyi Lajost és dr. Lőte Pált. Udvarhelyi Lajos a tag és előfizetői nyilvántartás terén az elmúlt 2 évben olyan munkát végzett, amely nélkül szervezetünk belső rendje, lapjaink szétküldése komoly zavarokba került volna. Lőte Pál, kitűnő szakmai tudásának bevetésével hasonló hézagpótló munkát végez pénzügyi helyzetünk szakszerű és pontos nyilvántartásával, az elmúlt két évben, mely az évi pénzügyi jelentésben konkludál és amely nélkül nem mondhatnánk magunkat rendezett szervezetnek. A Carpathian Observer és a Székely Nép nyomdai tördelése is az ő vállain nyugszik, amióta csak lapjaink élnek. Incze Gábor titkárunk, Böszörményi Sándor pénztárosunk, valamint Bíró Zoltán lapjaink expediálásával mind olyan értékes munkát végeznek, ami a mi távolsági szétszakítottságunkban is munkálkodásunkat egy egységes egésszé, azaz igazi team-work-ké teszi. Őszinte köszönetét mondok itt nekik és a többi munkatársaknak. Köszönet megjelent tagjainknak és vendégeinknek. A hivatalos magyar —román kapcsolatok és az erősen hangoztatott baráti viszony az 1972-ben létrejött 20 éves barátsági szerződés dacára is vontatottan fejlődtek. Nem tudni mi okozta a kölcsönös húzódást, hacsak nem a hagyományosan nem-jó viszony a két ország között és az is kérdés, mi okozta a hirtelen fellendülést az elmúlt félév során. Bizonyára nem járunk messze a valóságtól, ha mindkét esetben a Kreml kezét látjuk a magyar —román viszony alakulásában. Nyilvánvalóan a Szovjet “bel”-politika a csatlós államok egymásközti zavartalan viszonyát kívánja meg: legalább is mindaddig, amíg az ellenségeskedés pillanatnyi Szovjet érdekké nem válik (mint 1968- ban a csehszlovákiai megmozdulás, vagy az önállóskodó Románia esetében). Miután azonban Brezsnyev tudtára adta Ceausescunak nemrég, hogy a besszarábiai irredentát nem fogja tűrni, az orosz — román viszony — úgy látszik — normalizálódik, Nincs kétségünk afelől azonban, hogy Besszarábia (a jelenlegi Moldvai Szovjet Köztársaság) ügyét Brezsnyev — nagyobb hatás kedvéért — összekötötte Erdély ügyével: Ha Ceausescu lemond a besszarábiai románok és a terület hovátartozandóságának firtatásáról, a Kreml végleg elismeri Erdélynek Romániához való tartozását Ebben a politikai légkörben jött létre a Kádár —Ceausescu találkozó, mely, ha gazdaságilag kölcsönös előnyöket hozhat is, mindkét ország számára — hogy mit hozhat Erdély magyarsága számára, annak megítélésében a fentebb közölt pohárköszöntőkre és a hivatalos záróközleményre kell támaszkodnunk, de nem csoda, ha a két rezsim irányában érzett bizalmatlanságunk is befolyásol. Magát a tényt, hogy mindkét kommunista vezér kitért a nemzetiségekre, és a két ország közti összekötő szerepüket a záróközlemény íl hangsúlyozza, kétségtelenül pozitív módon lehet kiértékelni. De ennek a megállapításnak az ad való értelmet, hogy milyen módon fogják és hogyan engedik ezt a szerepet betölteni, nem tudjuk. Bár a most meghirdetett román — magyar barátságban az erdélyi magyarok éppúgy beleszámítanak, mint a romániai románok, a hivatalos közlemény ebbeli megállapítása vajon azt is jelenti-e, hogy az erdélyi magyarság is közelebbi kapcsolatban és nagyobb barátságba kerülhet majd a csonkaországi magyarsággal a szellemi kapcsolat, kultúra, irodalom, művészet, a közös múlt oly szorosan ható kötelékeivel? Vagy, minden marad a régiben, amikor például Ceausescu azt mondja, hogy a nemzetiségeknek “lehetősége kell legyen a saját nyelvén hozzájutni a tudomány és kultúra vívmányaihoz”. Mindez nem derül ki sem a beszédekből, sem a kiadott jelentésből. De nem biztató, hogy Kádár, a magyar fél szempontjából nehezebb helyzetben, ismét a könnyebb kiútat választotta, a kiállás helyett. Maga az a tény, hogy a hivatalosan is közel 2 millió erdélyi magyart egyszerre és a megkülönböztetés legkisebb jele nélkül emlegették, a mintegy 20 ezer magyarországi román kisebbséggel, Kádár részéről teljes meghunyászkodásra mutat. A találkozó barátságos hangneme bizonyára arra is szolgál, hogy minden kételyt eloszlasson a kételkedőkben az erdélyi magyarság jó sorsa felől, elsősorban az U.S. illetékesekben. Hasonlóan meggyőző szerepet adtak annak a kitételnek, hogy a nemzetiségek problémájának a megoldása eddig is “azoknak a normáknak a szellemében történt, amelyeket az ENSz fogadott el a nemzeti kisebbségek jogainak előmozdítására és védelmére.” Évek óta hangoztatjuk, hogy amíg az erdélyi magyarság kisebbségi sorsban kell éljen (mert a nyugati hatalmak 50 évvel ezelőtt arra kényszerítették), a problémát csak akkor látjuk megoldottnak, ha a magyarság Erdélyben a románsággal egyenlő egyéni és nemzeti jogokat is élvezni fog. Ha úgy látszik, hogy a legújabb magyar —román megbeszélések az erdélyi magyarság helyzetét ebben az irányba viszik előre, éspedig jelentősen nagy lépéssel, arra nézve csak a huzamosabb időn át is valódi tényeknek lehet bizonyító ereje. De, ha a találkozó az erdélyi magyarság nemzeti érdekeit nem szolgálja, akkor — minthogy a két ország vezetőinek a tárgyalása az egyik legfontosabb, és az egyetlen valóban autentikus autoritás a kisebbségi sérelmek orvoslására — Nagyvárad—Debrecen, a helyzet jobbulására adódó alkalom elmulasztásával, valóban rosszabbodást jelent Löte L Mit várhatunk a Kádár—Ceausescu találkozótól?
