Székely Nép, 1973 (7. évfolyam, 6. szám)
1973-11-01 / 6. szám
6. oldal SZÉKELY NÉP transzilván mércéiként; kiket hagyomány és szakítás egységének kötelező tudomásvétele álmukban is megóv a provinciális kísértéstől, hogy legnagyobbjainknak átmenetileg üresen maradott székét, fogason felejtett kalapját maguknak lefoglalják, vagy legjobb barátjuknak ajánlják föl. Bizonyos mai olvasói közönyre legyintve Páskándi Géza írta volt, hogy sebaj, klasszikusaink majd eltartanak. A szándék mindenkor meg is volt bennük. Kérdés, hogy múltbeli jégcsapos közönyök még elfekvő emlékköveit mikor fogjuk közös erőfeszítéssel a talpukra állítani. Hiszen látni való, mi hiányzik innen, a vékony csontú szűcsmester talpa alól: a közvélemény, melyben író, kiadó, lapszerkesztő a sarkát megvetheti. És hiányzik az olvasó, aki inkább sejti, mint tudja — mert honnan is tudná —, miszerint sorsának felszín alatti áramlásai — az időnek mélyén — a regényíróéval közös forrástájakat érintenek. MAROSVÉCS (Gólyafészek) A család emlékezete szerint dédanyám egy ihletett pillanatában megjósolta, hogy gólya fog a házunkra fészkelni. Ennek legalább száz esztendeje. Azóta is, mikor tavasszal megérkeznek a gólyák, nyakunkat tekergetjük az ég felé. "Nézd csak, te fiam — hallom apám hangját —, az a sárga lábú mintha fél szemmel a kéményünket lesné.” De csak ennyi! A hosszú csőrű madár puha szárnycsapásokkal tovább repül a gyekei nádasok felé. Ott is várja eg yház, amelynek a bütűjén egy nyugdíjba romlott szekérkerék látható, ősi szokás a Mezőségen az effajta gólyacsalogatás. Fölépül a ház, tetejére fészekalapnak fölkerül a kerék, aztán sok idő múlva összedől a ház, a kerék még mindig üresen áll, de még jönnek és mennek a gólyák, a reménység is marad. Volt eset rá — emlékszem gyerekkoromból —, hogy lélekszakadva rohant a gyermek az apja után a kocsmába: "Jöjjön, édesapám, a gólyák a kerékre hordják az ágat, s kelepelnek.” Az ember pedig rohant észveszejtve, nagy, táncos léptekkel, olyan örömmel, amint csak a várakozás hozhat. Kiadósán és türelemmel — a híres angyalaival — várni, vonatot, gólyát, valamely hivatalnok ábrázatát lesni, vagy éppen egy török hódoltság végét kivárni, ehhez a parasztok értenek igazán. Minden leckék közül ezt kellett a legjobban megtanulniuk. A rostokolást. Nem a reményvesztettek szunnyatagsága ez, miként egyesek gondolnák, bár nem is a szerelmesek célratörő epekedése. Úgy sejtem: valamilyen titkos kapcsolat inkább az eljövendővei, az idő mélyén érlelődő valósággal. A mesebeli gyermekkel, aki sír, kiabál az anyja méhében, akivel már beszélgetni lehet: "Várd ki, fiam, az idődet!” Számos példa mutatja, miszerint a népmese is a várakozás művészete. Egyszer csak hazajön győztesen, oldalán a királylánnyal, az a legkisebbik fiú. (A fenti két írás-részlet a Rigó és Apostol c. kötetből való [Kriterion Könyvkiadó, 1970].) KÁNYÁDI SÁNDOR: Kányádi Sándor Nagy galambfalván (Hargita megye) született 1929-ben. Első verseit 1950-ben kezdik közölni a lapok, első kötete azonban (Virágzik a cseresznyefa) csak 1955-ben jelent meg. További verskötetei: Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964; Kikapcsolódás, 1966; Függőleges lovak, 1968. A Napsugár című gyerekekhez szóló havi folyóirat munkatársa. Lakodalmas Mióta élek... Mióta élek, panaszok rengetegében járok, sárgult siránkozások vastag avarán taposok. Évezredes a holt avar, rálépek kíméletlen, de a most hulló fölkavar, s a lábam visszaretten, még akkor is, ha semmiség: kis galagonya, nyír, som; fölfognám mindnek levelét: az én erdőm ne sírjon. ünnepi csizmámon elvásott a patkó, talpa is kilyukadt, szára sem igen jó. De azért csak járom, járom ezt a táncot. Ha nem tudod járni: hallgass! Egy nóta van: lakodalmas. Megvénült már a menyasszony, kitetszik a csontja is már, feltörte a tenyeremet a csípeje, olyan hitvány. De azért csak járom, járom ezt a táncot. Ha nem tudod járni: hallgass! Egy nóta van: lakodalmas. Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, szívem kettéhasadt volna. De azért csak járom, járom ezt a táncot. Ha nem tudod járni: hallgass! Egy nóta van: lakodalmas. Temető kapuja sarkig ki van nyitva, de nem megyek én oda, nem, nem, nem oda, nem megyek be én oda, hanem inkább járom, járom ezt a táncot. Vásson el a csizmám térdig! Kivárom a nóta végit.
