Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, emléklap

9 Kezében óriás rostával Ali az lelő és rostál egyre, Világokat szed és rostál ki Vidáman és nem keseregve S búsul csak az, akit kihullat. S aki kihull, megérdemelte, Az ocsút az Idő nem szánja, Aszott nemzetek, hült világok, Tört életek miazmás vágya Halálra valók s nem kár értük. Szóljak próféták új szavával : Nem kik mertek tagadni multat, De kik nem magvak a jövőnek, Mindig azok, akik kihullnak : Világok, népek, girhes eszmék. Fonnyadtak s összezsugorodtak, (így szól az új próféta-ének) Az Úr, az Idő áll örökké, De elmúlnak a renyhe népek S velük együtt a tiszta Lóthok. (Ady: Az Idő rostájában.) Magyar Testvéreim ! Ha «mi nem hulltunk ki a kegyetlen óriás rostán, kedvét nem töltvén az Időnek» ; ha mi, magyarság és magyar piaristaság -— miért választanám el a kettőt, hiszen amit Isten egybekötött, ember el ne válassza ! — ha mi itt állunk még, akkor térdre is omlunk Jeremiás alázatos, áhítatos vallomásával : Misericordia Dei, quod non sumus consumpti, az Úristen irgalmas szeretetének a műve, hogy nem pusztultunk el. Ép azért Szent Pál himnusza tolul ajkunkra, s legyen bevésve határkőbe és szívekbe : Regi saeculorum immortali et invisibili, soli Deo honor et gloria ! A századok királyának, az örökkévalóság halhatatlan és láthatatlan királyának, az egyetlen Istennek legyen hódolat és dicsőség ! A másik látomás hozzám közelálló költő ihletéből támadt : Mikor a régi pátriárka Súlyos karját az égre tárta, S a füstölgő oltárra lépett, Hogy áldozzon az Úr előtt : Eljöttek mind a vére-népek, A messze-messze legelők Kövér juhait terelők, A megindító látomás ma itt lélekemelő valóság lett (alig kell valamit változtatnom az eredeti szövegen) : A fiak és az unokák Harmadik ízig és tovább, l'gv álltak ott az ősz körül Imádkozván egv-emberül : Az égiek hogy elfogadják A pátriárka áldozatját. Most, ünnepén a szent kehelvnek, Koronám alá seregeltek Tövem lemetszett vesszei : Belőlem ojtott lombjuk ágát, Dús életem élő virágát Mohos tövembe hinteni, fis imádkozni egybezengő Hittel az oltár rejtekén, Hogy sarjadjon arany jövendő Szántásom mély verejtekén. Lássa fejükön látnók elmém Az örvendő Isten kegyelmét Végigcsorogni melegen A kegyelmes kezek csodáit, S unokáimnak unokáit magyar fajtámnak unokáit, szenteknek unokáit — A kalazanti kerteken. (Sík Sándor: A pátriárka.)