Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

21 S mindebből nem csinált politikai, irodalmi vagy nevelésügyi programmot, nem akart ennek a révén semmiféle hatalomhoz jutni, vagy valami polcot kiverekedni magának. Kinn gyóntatott, misézett tanyai magyarjainak, adott tanácsokat családi ügyekben, derítette fel az adóívek rejtélyeit. Áldozópapságának 50 éves fordulóján is kinn tartotta a hálaadó-misét Lengyelkápolnánál, s városi tisztelői, a polgármesterrel az élükön oda vonultak ,ki az üdvözlésére, mert ő nem tudott ünnepelni a tanyaiak nélkül. Es mikor a város le akarta festetni, nem akart kötélnek állni. Egy városi közgyűlés alatt titokban rajzoltatták le, és hogy ma a múzeum őrzi képmását, csak annak köszönhető, hogy az öregúr későn vette észre a merényletet, és már hiába barikádozta el zsebkendőjével az arcát. Pedig nem is volt szegedi, Dunántúlon született. De úgy összenőtt maga személy szerint is Szegeddel, ahogy a magyar piaristaság összeforrt ezzel az ősi magyar, katolikus tiszaparti fészekkel, jóban, rosszban, árvizekben — szegedi és nemzeti „árvizekben" — és az azokból való feltámadásban! Custos, quid de nocte ? Valahol a Szentírásban hangzik fel ez a sokat idézett kérdés: Hé, őr mi hír az éjtszakáról ? Hajnalt kutató, jövőt kereső kérdés. Időszerű minden jubileumi ünnepségen. Minden történelmi évfordulón meg kell kérdezni, hogy vájjon csak a mult dicsőség sápadt fényét látjuk-e, vájjon tiszteletreméltó, de mégis kissé poros emlékeket nézünk csak, visszhangos múzeumi termek üvegszekrényei között járunk, de ahonnan elköltözött a frisseség, ahol az életnek csak holt ágai poshadnak? Vagy ez a mult hagyomány is, melyből élet fakad, gyökér, mely virágot hajt, apa, ki fiút és unokát ígér? Az örömpír mely az arcunkon ég, vájjon az alkonynak, vagy a hajnalnak pírja-e? Ne ámítsuk magunkat! 300 év alatt meg lehet maradni friss, harmatos gyermeki léleknek a jövő minden ígéretével, ahogyan megmaradt ilyennek a kereszténység, vagy a magyarság évezredeken át, és el lehet fáradni, petyhüdni, poshadni, revesedni, száradni, zörgő kolonccá, multak hazajáró leikévé szikkadni, mint annak idején a hanyatló görög és római világ, vagy Bizánc, vagy a XVIII. század beteg spanyol világbirodalma. S mit ér az alkonysugár, mely a nap távozását jelzi, az arany, mely koporsón csillog, a krónika, melynek a végén ott a „finis" szó, a történelem, mely nem élőnek a története, a száradt mult, melyre az ifjú jövendő kíméletlenül rácsapta az ajtót ? Ahol a jubileum ezt jelenti, ott ne csapjatok ünnepi zajt, hanem „favete linguis", haldokló van a háznál! A magyar piaristaságot azonban nem gyötrik ilyen lázálmok. A jövővel akarja ünnepelni a multat, azért a jubileumi évben három új bimbóját pattantotta virágzásba, három új intézményének nyitotta ki a kapuit. A szabadkai gimnáziumnak, mely a rend tanító tevé-